Through the Dark - 13.fejezet

Sziasztok!
Megérkezett a 13. rész remélem elnyeri majd a tetszéseteket! :) Jó olvasást!
Puszi Petra

"Fura dolog a féltékenység, mert lehet igazi féltés is, de többnyire az önzés és a hiúság együttese."

Zalatnay Sarolta

Személyesen Nathan állt az ajtóban. Hírtelen nem értettem miért van itt azonban mikor szorosan magához vont és megszorongatott tudtam mindenről értesült. Én is átkaroltam őt majd mikor kibontakoztam öleléséből kaptam egy hatalmas cuppanós puszit az arcomra. Homlokráncolva pillantottam rá hisz az ilyen megnyilvánulás sosem volt rá jellemző.

- Annyira örülök Sophie, hogy minden rendben van veled. A rendőrök mindent elmondtak nekem és látom kellett, hogy jól vagy! – szélesen mosolygott rám, majd felvette a földre ejtett holmimat és a kezébe vette. – Mondták, hogy utazol vissza, gondoltam elvinnélek. - miután elfogadtam ajánlatát és mindent elintéztem a rendőrökkel is beszálltunk Nathan kocsijába és hazafelé vettük az irányt. A hosszú út alatt barátom kérdezősködött anya hogylétéről, apámról és erről az egész katyvaszról. Válaszoltam a feltett kérdésekre udvariasan reagáltam azokra azonban mást nem tettem. Nem voltam beszélgetős hangulatban és ezt Ő is észrevette. Mesélt nekem arról mi történt itthon és az iskolában az elmúlt pár napban. Viszont mesélése közben egyszer sem említette meg a bátyját. Igaz sosem szeretett róla beszélni azonban most feltűnően kerülte a témát. Én viszont nagyon is kíváncsi voltam rá még úgy is, hogy tudtam Emma látta egyik másik lánnyal. Egész úton ez a gondolat cikázott a fejemben. Tudnom kellett ki az és azt is, hogy mi van közöttük. És miközben e gondolkoztam valami ismeretlen és egyben bosszantó érzés kerített a hatalmába. Féltékeny voltam valakire, akit nem is ismertem és azért, mert olyasvalakivel volt, akit szerettem. Este hat óra tájban érkezhettünk meg azonban Nathan nem az iskolába vitt, hanem egyenesen hozzájuk. Értetlenkedve pillantottam a hatalmas bejárat felé.

- Miért hoztál ide? A kollégiumba kell mennem! – hangom idegesen csengett hisz egyáltalán nem akartam itt lenni. Nem akartam sem Harryvel sem a szőke barátnőjével találkozni, aki majd meztelenül, csípőjét ingatva táncol ki a szobájából. Nem bírtam volna a látványt azonban senkinek nem akartam megadni az örömöt, hogy lásson még jobban összetörni. Barátom biztatón nyújtotta felém a kezét majd kisegített a kocsiból. Csípős hideg levegő csapta meg az arcom. Szorosabban fogtam magamon a kabátomat és megálltam a kocsi mellett.

- Ne félj Sophie nincs itthon senki. Nem akartam, hogy egyből szembe kelljen nézned az iskolatársaiddal. A kérdésekkel a faggatózásokkal. Tudom milyen érzés az, amikor menekülsz, amikor egyedül akarsz lenni és csak ülni, gondolkodni. Amikor mindenki nyűg te pedig még jobban bezárkózol. – levegőt is alig bírtam venni. Olyan érzésem volt mintha most tényleg Nathan lelkét láthattam volna egy percre megnyílni. Szorosan megöleltem, majd magamhoz ölelve a táskámat elindultunk befelé. Amikor beléptünk a biztonság kedvéért körbepillantottam a helyiségeken várva, hogy valaki majd megjelenik, de nem történt semmi sem.

- Nagyon szépen köszönöm Nathan, hogy mellettem vagy! – nagyot sóhajtva leültem a kanapéra. Ő követte a példámat és lábát keresztbe téve elnyúlt a hatalmas bőr huzaton.

- Nem fogok sem kérdezősködni sem vájkálni. Tudom mi történt, viszont senkinek sem fogom elmondani. Nem az én dolgom és nem is szeretnék ilyen dolgokat kiadni, nem az én tisztem. – megértőn tekintett rám, majd megnyugtatott, hogy szinte egész héten egyedül lesz. Megígérte, hogy holnap reggel elvisz, az iskolába viszont a ma estét itt töltöm a biztonság kedvéért. Láttam rajta a törődést a féltést, amit eddig sosem láttam a szemében. Felkísérve az emeletre megmutatta, hol alhatok, majd magamra hagyott. Jobban belegondolva most teljesen más volt. Mintha kicserélték volna. Azonban most még ez sem csalt mosolyt az arcomra. Nem tudtam semminek sem örülni, nem láttam semmit a fájdalmon kívül. Furcsamód azonban ez nem gyengített meg, sőt felázott. Meg kellett védenem magam és a szeretteimet. Minden percben szükségem volt a higgadtságra és a józan észre. Egy fél óra múlva már az ágyban feküdtem. Miután letusoltam és jó éjt kívántam Nathannek elhatároztam , hogy aludni fogok de nem jött álom a szememre. Próbáltam kiüríteni az elmémet, de nem ment. Kavargott a fejem és csak gondolkoztam. Órákig feküdtem és néztem a fehérre festett mennyezetet. Nem tudtam aludni, majd pár pillanattal később kikászálódtam az ágyból és elindultam földszint felé. Próbáltam halkan szedni lefelé a lépcsőfokokat a legkisebb zajt csapni, hogy fel ne ébresszem Nathant. A konyhába érve töltöttem magamnak egy pohár vizet, majd leültem az egyik konyhaszékre és ki pillantottam az ablakon. A hold magasan ragyogott a többi csillaggal együtt. Majd egy pillanattal később hallottam amint nyitódik a bejárati ajtó. A kezemben lévő poharat majdnem elejtettem amint meghallottam az előszobában a motoszkálást, majd hogy a lépések zaja egyre közelebb és közelebb hallatszódik. Harry pontosan akkor lépett be a konyhába, amikor én az ajtó felé fordultam. Amikor megpillantott megtorpant egy helyben majd pislogott kettőt és összeráncolta a szemöldökét. Én voltam, aki először megmozdult, gyorsan felálltam a poharat a konyhapultra raktam és közelebb léptem Herryhez.

- Nem tudtam, hogy itthon leszel. Nathan azt mondta, hogy napokig egyedül lesz. Sajnálom, hogy nem szóltam, sajnálom hogy- a szörnyű szómenésem azonban itt be is fejeződött hisz megpillantottam Harry mögött a szőke lányt. Pontosan ezt akartam elkerülni. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Az előttem álló fiú előre lépett, megérintette az arcom és letörölte a szememből kicsorduló könnycseppet. A mögötte álló lány halványan mosolygott és engem nézett én azonban tudtam el kell, tűnöm. – Nem is zavarok tovább. Szép estét. – elléptem Harry mellett majd felrohantam az emeletre a vendégszobába és magamra csuktam az ajtót. Tisztában voltam vele, hogy most már nem mehetek vissza a kollégiumba ilyen későn már szóba sem állnak velem, máshova pedig nem mehettem. Hallottam amint nyitódik az ajtó és az imént jelen lévő két személy távozik. Ismét könnycseppek csordultak ki a szememből és végül álomba sírtam magam.

Másnap korán kelve szedtem össze a holmimat és indultam el a kollégium felé. Írtam egy kis üzenetet barátomnak, hogy ne aggódjon busszal visszamentem a suliba. Útközben betértem az egyetem melletti kis reggelizőbe. Próbáltam minél kevesebb emberrel találkozni azonban, ahogy múlt az idő egyre többen szállingóztak be a boltba. Több csoporttársam is köszönt majd megkérdezték, hogy vagyok és sok sikert kívántak a továbbiakban. Amint kiértem a reggelizőből kaptam egy sms-t Nathantől miszerint sajnálja, hogy nem vártam meg, hogy reméli, minden rendben van és, hogy majd találkozunk. Egy rövid válasz sms-t küldtem majd elindultam a kollégium felé. Azonban mielőtt még odaértem volna már a távolban megpillantottam Emmát Tobyt és Harryt, ahogy beszélgetnek. Barátnőm nagyon magyarázott valamit a fiúknak azonban egy pillanattal később oldalra pillantva meglátott. Egy másodpercbe sem telt elkezdett felém szaladni. Azt hiszem még sosem rohant ennyire, sehova azonban amikor elém ért azonnal a nyakamba vetette magát.

-Istenem Sophie! Annyira hiányoztál! Azt hittem már sosem látlak! – miközben beszélt csillogó szemekkel nézett rám. Próbáltam a legmeggyőzőbb arcomat elővenni, és rámosolyogni.

- Minden rendben Emma! Anya jól van, már gyógyul és úgy gondolták nem lenne értelme a maradásomnak így eljöttem. – szorosan megöleltem és elindultunk a fiúk felé. Amikor odaértünk Toby és Harry egyszerre köszöntek és még mielőtt ők is szorosan megölelgettek volna elnézést kértem és felszaladtam a szobánkba. Pofátlanság volt az, hogy leléptem, de nem akartam Harry közelében lenni semmilyen formában sem. A táskámat az ágyamra dobtam majd a szekrényembe kezdtem kutakodni valami tiszta holmi után. Miután mindent elrendeztem az ajtó felé vettem az irányt. Szerencsére a délelőtt teljes nyugalomban telt. Az első pár óra alatt nehéznek bizonyult a koncentráció, rövid idő alatt visszarázódtam. Szerencsére ebéd időben is jó híreket kaptam anyától az állapotát illetően. A csoporttársak közül sokan megkérdezték minden rendben van e kedvesek voltak. Viszont voltak olyanok is akik inkább a pletykára hajaztak mintsem arra hogy tényleg érdekli őket anyám állapota. Emma mellettem volt szinte egész nap próbált velem beszélgetni mindenről elvonni a figyelmemet, amiért hálás is voltam, de volt olyan pillanat, amikor a gondolataim, ha pár percre is, de nem hagytak nyugodni. Viszont ami délután várt rám, arra senki nem tudott volna lelkileg felkészülni. Amint vége lett az utolsó órámnak Nathan üzenete fogadott miszerint szeretné, hogyha elmennék hozzájuk, mert bajban van. Rögtön a legrosszabbra gondoltam és amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam az első buszra. Még sosem idegesített fel ennyire a lassan közlekedő jármű. Azonban most minden perc aranyat ért, ha nem egy emberi életet. A buszmegálló és barátom háza közötti távolságot futva tettem meg majd kérdés nélkül nyitottam be a házba. Nathan a nappaliban ücsörgött a földön falfehér mégis mosolygós arccal. Ingujja mind a két karján fel volt hajtva, míg bal karjából egy tű ágaskodott ki. Megtorpantam a nappali közepén hisz egyből felismertem mit művelt barátom.

- Oh, itt vagy drága! – kába tekintettel pillantott fel rám, majd szabad kezét, amiben nem volt tű felém nyújtotta. A kanapéra raktam a táskámat és letérdelve kezeim közé fogtam az arcát.

- Mit művelsz magaddal Nathan? Nézz rám, az isten szerelmére. – gyűlöltem a drogokat és gyűlöltem azokat az embereket, akik ilyen szerekhez nyúltak. Kihúzta kezéből a tűt majd kissé megrázta a fejét aztán megragadta az arcom és megcsókolt. Próbáltam minden erőmmel kibontakozni szorításából, de mindhiába. Erősen tartotta a fejem majd akkor engedett csak el, amikor levegőt vett. Kihasználtam az alkalmat és eltávolodva tőle felálltam. Ő is követni akart azonban csak segítséggel tudott csak felállni. Megtámaszkodott a dohányzóasztalon és felállt majd a derekam köré akarta csavarni kezét. Hátraléptem mire megtántorodott és értetlenkedve nézett rám. – Miért csinálod ezt magaddal Nathan? Térj már észhez! Nincs semmi ilyesmire szükséged. – kezdett az egész helyzet elfajulni. Szavaimmal nem a kívánt hatást értem el. Nathan arca eltorzult majd erősebben ragadta meg a derekamat. Közel húzott magához és erőszakosan ismét meg akart csókolni azonban nem hagytam. Ellöktem magamtól mire elengedett, de pofon vágott. Meglepődtem a mozdulatán, de fel sem vettem az ütés erősségét. A telefonomért nyúltam és küldtem Harrynek egy üzenetet, hogy jöjjön és segítsen. Választ nem kaptam azonban hallottam amint a bejárati ajtó nyílik és cipőkopogás csapta meg a fülemet, ami egyenesen a nappali felé tartott. Nathan anyukája amint belépett a helységbe döbbent arckifejezéssel nézett rám és a fiára. Falfehér arccal lépett közelebb, de láttam rajta a rettegést és félelmet. Megérintette Nathan hátát, mire nehezen megfordult és az anyukájára nézett.

- Képzeld drága anyukám Sophie azt hiszi, nálunk minden rendben van! – hangosan és megvetően nevetett fel. Próbáltam közéjük kerülni. Lassan az anyukája elé araszoltam így védve őt az esetleges támadástól. Sokszor átéltem már ezt a helyzetet otthon így egyáltalán nem voltam megijedve barátomtól.

- Jobb lenne, ha most kimenne asszonyom! Ezt mi megbeszéljük a fiával. – óvatosan Nathan kezére simítottam a tenyerem mire elrántotta azt.

- Rohadtul nem fog elmenni innen senki. Azt hiszed, mindent jobban tudsz igaz? Az egész életed egy csőd épp úgy, mint az enyém szóval ne gyere nekem azzal, hogy minden rendben lesz. Semmit sem tudsz az életemről. Túl sokat képzelsz azzal a kis okos fejeddel! – mutató ujjával erősen megbökte a halántékom. Kezdtem ideges lenni. Nathan anyukája csendben ácsorgott a hátam mögött, mikor ismét valaki jobban mondva valakik megérkeztek a házba. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam az egyikük Harry az hiszen Natan amint elnézett mellettem mérhetetlen gyűlölet költözött a szemébe majd ismét minden figyelmét nekem szentelte. – Most már nem kell megvédened anyámat! Megérkezett a felmentő sereg a szőke hercegeddel az élen, babám. Tudod mindig úgy gondoltam, hogy majd először én kipróbállak aztán kegyes leszek és odadoblak másnak de te más vagy. Nagyon jól játszod a szereped. A kis szende szűz kislány, akinek nyomorúságos élete volt az apja mellett. Regénybe illő sztori nem gondolod? – hangosan nevetett fel mire hatalmas pofont kevertem le neki. Az én türelmem is véges volt főleg az ilyen helyzetekben.

- Édesanyád egyáltalán nem érdemli meg azt, hogy így bánj vele. A világra hozott és felnevelt. A családod mindenben melletted állna, ha nem taszítanád el őket magad mellől. Az családomhoz pedig semmi közöd sincs. -  Nathan arcába ordítottam a szavakat mire ismét meg akart ütni, de valaki elkapta a kezét és megakadályozta a tettében. Mr. Styles állt mellettem szigorú tekintettel meredt a fiára. Egy erős kéz pedig megragadta a derekamat és hátrébb húzott. Harry szorosan tartott az ölelésében és nem is engedett el hiába próbálkoztam a szabadulással.

- Ez volt az utolsó húzásod fiam! Elegem van a viselkedésedből. Rengeteg esélyt adtam már neked, de mindig elcseszed valamivel. – Nathant azonban nem hatották meg apja szavai. Erősen meglökte mire az események felgyorsultak. Mr. Styles hátraesett az erős lökéstől míg Toby és Harry egy emberként rontottak Nathanre. Próbálták megfékezni azonban dühös tekintettel illetet mindenkit majd pillantása megállapodott rajtam. Harry észrevette hogy öccse engem néz és szabadulni akar hogy a közelembe férkőzzön. Öklével hatalmas csapást mért testvére arcára aki ennek ellenére nem tágított szabadulni akart.

- Menj Sophie! – Harry éles tekintélyt parancsoló hangja túlkiabálta a káoszt ami körül vett minket. Én azonban nem mozdultam, nem féltem és nem akartam pont most egyedül hagyni ő azonban máshogy gondolta. – Menj már! – ordította mire nemet intettem a fejemmel. Kétségbeesve nézett rám majd megacélozta magát. – Azt mondtam takarodj!

Through the Dark - 12.fejezet

Sziasztok!

Ezer meg ezer éve nem hoztam új részt azonban most itt vagyok teljes mell szélességgel. Semmi hozzáfűzni valóm nincs a dolgokhoz csak annyit hogy jó olvasást mindenkinek. Puszi :)  

Nikol.H:  Elnézést a sok késedelemért, de már itt is vagyok. Remélem tetszeni fog az új rész! :) Jó olvasást.

Niki: Nagyon szépen köszönöm hogy írtál! Mindig örül a szívem mikor azt hallhatom hogy az olvasó át tudja érezni mindazt amit mondani akarok. Ez nagyon fontos. Sosem elég a függővég tudod jól. Harry-t és Tobyt mindenki imádja. *-* 

Tomi: Köszönöm szépen, hogy írtál nagyon sokat jelent, hogy te is itt vagy és soraiddal támogatsz. Sajnálom, hogy ilyen későn tudtam hozni a részt, de igyekeztem és remélem tetszeni fog majd. Puszi :)

Vivi: Mindig meglepődöm azon amit írsz nekem sosem számítok arra hogy elnyeri majd a tetszéseded egy egy fejezetem. Imádom olvasni a véleményeid hiszen olyan átéléssel tudod nekem visszaadni az érzéseidet ami maradandó. Sosem gndoltam volna, hogy az írásaimmal bárkire is hatnék, de úgy tűnik ha kicsit de sikerült. Remélem tetszeni fog a 12. fejezet is! Puszi

Cézár: A múltkori részből hiányoltad az izgalmat amit most próbáltam teljes mértékben belevinni a fejezetbe. Remélem elnyeri a tetszésedet, jó olvasást hozzá! :)

"A halál mint olyan, hirtelen dolog. A pillanat műve. És nem ismer kegyelmet."

Sakurazaka Hiroshi

Minden eltelt perc után egyre kevesebb remény élt bennem azt illetően, hogy anya bármikor is felkel. Arra vágytam csak, hogy kinyissa a szemét és mosolyogva biztasson, nem lesz semmi baj. Azonban nem ez történt! Átkoztam magam, hogy nem voltam vele, amikor szüksége lett volna rám. Nem védtem meg attól a szörnyetegtől, aki egész életünkben kísért minket. Mint mindig most is a kórházi szoba steril, fehér falai között ücsörögtem a már otthonommá vált fotelben. Alig ettem valamit az elmúlt időben, mindig volt valami, ami elvette a kedvemet már magától az élettől is. A rendőrség azon a reggelen, amikor megkaptam apám levelét meglátogatott minket a kórházban. Értetlenül álltak a tény előtt, hogy nem vették észre a „vendégemet”. Nem hibáztattam őket, de bosszantott a dolog, hogy nem vagyunk biztonságban, még mellettük sem. A kórházban töltött idő alatt többször is keresett Emma, Toby és Nathan is. Azonban az-az ember, akire most mindennél jobban szükségem volt nem érdeklődött felőlem. Tudtam, hogy nem is fog keresni, hisz én voltam az, aki faképnél hagyta, elutasítva minden segítségét, de másképp nem tudtam volna megvédeni. Szombat délután az orvos irodájából igyekeztem kifelé. Könnyeimet próbáltam elrejteni, minél hamarabb ismét anya mellett akartam lenni, de a hír, amit kaptam nem adott reményre okot. Anya állapota semmit sem javult, de az orvos szerint, ha nincs hír az jó hír. Én nem tudtam ilyen pozitívan állni a dolgokhoz. Mihelyst ismét biztonságban anya mellett tudhattam magam sírva borultam az ágya melletti fehér székbe. Túl soknak éreztem azt, ami most rám nehezedett. Nem tudom meddig ülhettem ott csendben, igaz az utóbbi időben az időérzékem felmondta a szolgálatot, de egy kéz simított végig a fejemen. Megriadtam az érzéstől, majd mikor felpillantottam, azt hittem hallucinálok.

- Miért sír az én gyönyörű kislányom? – anya rekedtes hangja erőtlenül csengett a szoba csöndjében. Nem mertem elhinni azt, amit látok. Kinyitottam a szám, de hang nem jött ki rajta. Anya arcán halvány mosoly látszott, majd ismét megérintette az arcomat. – Semmi baj drágám minden rendben van. – és itt azt hiszem eljutott a tudatomig mi is történt. Hirtelen felpattantam megnyomtam a nővérhívót, majd szorosan megöleltem Őt. Próbáltam vigyázni arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat, de tudnom kellett, hogy minden rendben van vele. Mihelyst az orvos megbizonyosodott arról, hogy minden jó irányban halad, magunkra hagyott minket, azonban egy fél óra elteltével a nyomozók máris kopogtattak az ajtón. Nem néztem jó szemmel azt, hogy máris információra éhesen ácsorognak a küszöbön. Tudtam, hogy fel fogják zaklatni anyát a múltban történtek felidézésével. Az idősebbik férfi a fehér székben foglalt helyet, míg a másik egyenes testtartással és mogorva arckifejezéssel megállt mellette.

- Tudjuk asszonyom, hogy nagyon nehéz most önnek, de minden információra szükségünk van ahhoz, hogy a támadóját minél hamarabb elfoghassuk és felelősségre vonjuk a tette miatt. Azt szeretnénk, hogy minden apróságot, ami eszébe jut a támadással kapcsolatban elmondana nekünk. – a nyomozók vártak néhány percet. Láttam anyámon, hogy próbálja minden gondolatát összeszedni. Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom mi történt akkor, de végül rájöttem nem futhatok, el semmi elöl sem és tudnom kell az igazat. Anya mély levegőt vett, majd nekikezdett mondandójának.

Amikor reggel felkeltem mindent szépen elterveztem. Bevásárlás, főzés és nagytakarítás. Már csak Sophie hiányzott, hogy egy igazi anya lánya napot tartsunk, de mióta egyetemre jár, el kell fogadnom, hogy felnőtt. Mindig is érettebb volt a korosztályánál nehezen barátkozott, de azokkal, akikkel szót tudott érteni nagyon jól kijött. Miután mindent megvettem a piacon a jól megrakott kosarammal hazaindultam. Szerencsémre a napok óta tartó borús esős idő már csak a múlté volt, hétágra sütött a nap. Gyors léptekkel szedtem a lépcsőfokokat, majd mikor a kulcsomért kezdtem keresgélni valami szemet szúrt. Az ajtó fel volt feszítve, hatalmas repedés tátongott a kilincs torkolatánál. Minden erő kiszállt belőlem, megijedtem hisz mindig is nyugodt környéknek számított ez az utca. A kezemben lévő kosarat az ajtó elé raktam, majd halkan kinyitottam azt. Az előszobában és a folyosón teljes csend uralkodott, ha az imént nem láttam volna a betörő nyomait, meg sem fordult volna a fejemben, hogy a házban van valaki. Az előszobai szekrénybe nyúlva elővettem egy ütőt, ami most ebben a pillanatban tökéletes védekező eszközként szolgált. Halkan, lábujjhegyen próbáltam megközelíteni a ház minden helyiségét eltervezve, hogy váratlanul rontok rá a betörőre. A konyha, étkező és hálók érintetlenek voltak, azonban a nappalinkba érve megtorpantam. A szoba közepén egy nagyon ismerős férfi állt, nekem háttal és valamit tartott a kezében. Valamit, ami minden figyelmét lekötötte és azt sem vette észre, hogy immáron már nincs egyedül a szobában. Egy pillanattal később megdöbbenten ismertem rá Sam-re. Sötét, barna haja most nem állt tökéletesen a fején, megnövesztette, hosszú tincsei pedig zsírosan, kócosan tapadtak koponyájára. Kifakult ruhák fedték testét és hátulról úgy tűnt mintha zihálna. Menekülnöm kellett! Semmi más nem jutott eszembe csak az, hogy minél messzebb kell kerülnöm ettől az embertől, mert nagy veszélyt jelentett rám. Hátrálni kezdtem és már majdnem elértem a nappali ajtaját, mikor a jobb kezemmel megbillentettem a kis állványon lévő hatalmas vázát. Néhány tized másodperccel később az események felgyorsultak. A váza leesett a padlóra, hangos csattanással ért földet és esett darabjaira. Az előttem álló férfi összerezzent a ricsaj hallatán, megpördült, majd szemtől szemben álltunk egymással. Elfuthattam volna, egyszerűen kisétálhattam volna a házból, de nem tettem. A régi emlékek felidéződtek a sebek felszakadtak és nem tudtam mozdulni. Sam azonban nem jött zavarba, igaz látni lehetett rajta, hogy meglepődött, de különösebben nem zavarta a jelenlétem. Lassan közelebb lépkedett felém és most, hogy teljes egészében felém fordult láttam mit tart a kezében. Egy képet Sophieról ami nem is olyan régen készült róla.

- Jordan, milyen váratlan meglepetés! Azt hittem elkerüljük egymást, de örülök neki hogy nem így történt. – féloldalas mosolyától kirázott a hideg és hátrálni kezdtem. Azonban nekiütköztem a folyosó falának így ismét megállásra kényszerültem. – Nem kell tőlem félned, te is tudod. Beszélgetni akartam a szomszédokkal, hogy nem látták e a hercegnőmet, de te biztosabb forrás vagy, kedvesem. – arrogáns hangja felrázott. Már nem tudott megfélemlíteni semmivel sem, így az ütőt markoló kezem még jobban összeszorítottam. Bármikor kész voltam arra, hogy megvédjem magam, de nem láttam rajta azt, hogy bántani akarna.

- Semmi keresnivalód nincs itt Sam. Kérlek, menj el és felejtsük el azt, hogy itt voltál. Te is nagyon jól tudod, hogy csúnyán bajba kerülhetsz a rendőrségen, ha megtudják, hogy a közelembe jöttél! – sem félelmet, sem meghátrálást nem tanúsítottam felé. Nem adhattam meg neki azt az örömöt, hogy fölényben érezze magát. Nem! Már csak Sophie védelmének érdekében sem hátrálhattam meg.

- Értékelem a kitartásodat Jo, de mind a ketten tudjuk, hogy elérem azt, amit szeretnék és ebben sem te, sem a piti próbálkozásod a rendőrséggel nem fognak megállítani. Kell nekem Sophie, akár tetszik, akár nem és meg is fogom szerezni. Nagyon csinos, szexi kislánnyá érett. Mindig is ő volt a szívem csücske, de csak most tudatosult bennem, hogy ő és senki más nem hiányzik az életemből. Ő kell ahhoz, hogy boldog életet éljek. Tökéletes lány a számomra. – miközben beszélt, látszott rajta elmereng, látja maga előtt a tervét megvalósulni azonban nekem keserű epe öntötte el a torkomat. Hányingerem lett ettől a féregtől. Tudni, hogy ő másként tekint a lányára, mint egy normális apukaundorító érzés volt. Bele sem mertem gondolni mit tenne Sophieval ha meg találná, így az ütőt meglendítve felemeltem. Sam meglepődött a mozdulatomon, majd elvigyorodott és lenézőn tekintett rám.

- Sosem gondoltam volna, hogy olyan mélyre süllyedsz, hogy a saját lányodat akarod megrontani. Beteg vagy Sam. Egy undorító állat, aki azt hiszi, hogy az egész világ az övé. Nem fogod megkapni a lányomat, nem fogod megkeseríteni az életét még jobban. Eleget bántottad a múltban épp úgy engem is. Utoljára mondom, takarodj a házamból, vagy nem lesz jó vége ennek a beszélgetésnek. – nem hátráltam egy centit sem. Szikla szilárdan álltam támadó állásomban és vártam az elkerülhetetlent. Az előttem álló majd két méter magas férfi hangulata egyik pillanatról a másikra változott meg. Széles mosolya eltűnt az arcáról a kezében lévő képkeretet pedig a falnak csapta. Hangos csattanással ért földet, majd Sam támadásba lendült. Próbálta megragadni a karom, de kifordultam a mozdulata elől és mellé kerültem. Megleptem a gyorsaságommal és azzal, hogy már nem vagyok annyira védtelen mint régen. Megacélozta magát és még keményebbre váltott. Nekem iramodott, most azonban a kezemben lévő ütővel sújtottam le rá. Eltaláltam a bal vállát, mire jobb kezével az érintett terület felé kapott. Viszont ez nem volt elég ahhoz, hogy egér utat nyerjek. Sam kihasználta a tehetetlenségemet és elkapta a torkomat. Szorosan fogott és nekivágott a legközelebbi falnak, ami a közelünkben volt. A hírtelen fájdalomtól a levegő a tüdőmben rekedt és lecsúsztam a fal mentén azonban ennyi nem volt neki elég. Egy pillanattal később már lendítette is a lábát. Az arcomat célozta meg azonban volt annyi lélekjelenlétem, hogy a karomat felhúzzam így védve azt a területet, de a karomat eltalálta minek hatására a csont el is tört. Hangosan ordítottam fel a fájdalomtól és kezdtem elveszíteni az eszméletemet. A fájdalom úrrá lett rajtam azonban próbáltam minden erőmmel arra összpontosítani, hogy ne hulljak szét.

- Látod kedvesem felesleges és haszontalan bármivel is próbálkoznod. Erősebb és okosabb vagyok nálad, ami hatalmas előny szívem. Ha most szépen elmondod hol van Sophie, nem folytatjuk az iménti kis játékunkat, elmegyek és kihívom a mentőket, de ha ellenkezel akkor sajnos nem tehetek semmit érted. – várt. Várta azt, amit mindig, hogy megadjam magam és behódoljak neki. Az alatt a néhány év alatt, míg együtt voltunk kiismertem és minden mozdulata árulkodó volt a számomra. Mára már azonban egyikünk sem volt az, aki akkor. Minden erőmet összeszedtem és feltápászkodtam. Amint kiegyenesedtem Sam várakozó pillantásával találtam szembe magam.

- Soha nem fogod megtudni, hogy hol van. Az eddigi leveleid sem használtak, amiket küldtél! Már nincs hatalmad felettem. Azt csinálsz velem, amit csak szeretnél. Viszont tudnod kell egy gerinctelen barom vagy, aki nőket ver. Akár meg is ölhetsz, az sem számít addig míg Sophiet távol tudom tőled tartani. – széles mosoly terült szét az arcomon, hisz láthattam rajta a teljes megsemmisülést. Ekkor azonban a keze előre lendült egyenesen az arcom felé. A szemem alatt talált el aztán ismét földre kerültem és ott rúgott ahol csak tudott. Ha nem a lábát használta, akkor azt felváltotta az ökle. Sok minden kiesett abból a néhány percből. Amikor körém zárult a sötétség semmit sem éreztem, majd ismét visszakerültem a valóság talajára. Éles szúró fájdalom hasított a lábamba, épp olyan, mint amit a karomban éreztem. Majd ismét semmit sem éreztem. Minden nyugodt és csendes volt. Mintha lebegtem volna. Nem létezett sem jó, sem rossz, az édes öntudatlanság érzése kerített a hatalmába. Aztán ismét kinyitottam a szemem. A támadások sora megszűnt és éles szirénahang csapta meg a fülem. Az oly ismerős fekete bakancs még elhaladt egyszer mellettem, majd a fal mellett megállt és leguggolt. A földön heverő képkeretet ismét a kezébe vette és a benne lévő képet kivette, összehajtogatta és a farzsebébe rakta, majd elment.

Néma csönd uralkodott a szobában. Minden szó, minden érzés, amit anyám arcán láttam úgy éreztem örökké az elmémbe fog égni. Undorodtam attól, amit hallottam és nem bírtam ki sírás nélkül. Az valahogy megnyugtatott. Próbáltam összeszedni magam, de a hallottak teljesen lesokkoltak. A nyomozók mindent gondosan lejegyeztek, majd megköszönték a szíves közreműködést és távoztak, én azonban mozdulni sem tudtam.

- Gyere ide kincsem! Nincs semmi baj! Minden rendben lesz. – anya hívó szavára egyből reagáltam. Felálltam, majd ahol az imént a rendőr ült helyet foglaltam és az épp kezébe hajtottam a fejem. Szorosan hozzásimultam és imádkoztam, hogy ez az érzés még sokáig velem legyen. Nem akartam Őt elveszíteni és nem akartam mindazt a rosszat, szörnyűséget, ami még rám várt. Én voltam a következő. Én voltam az, akit akart és nem tehettem az ellen semmit sem, hogy megtaláljon. Néhány órával később az orvosok arra bíztattam, menjek nyugodtan vissza az iskolába, hiszen minden nap tájékoztatnak az eredményekről és azzal, hogy itt tengetem a mindennapjaimat, semmit nem tudok elérni. Anya is ezen a véleményen volt, viszont láttam rajta a félelmet. Nem maga miatt aggódott, hanem az én testi épségemért. Viszont próbáltam vele megértetni, hogy nem élhetünk rettegésben minden nap addig, amíg apám elő nem kerül. Valamelyest megnyugtattam szavaimmal, de teljes sikert nem tudtam elérni. Miután minden fontos dolgot megbeszéltem az orvossal és anyától is elbúcsúztam a hotelszobám felé vettem az irányt. Két rendőr kísért ismét az ajtóig, majd miután biztosítottak a felől, hogy nem mozdulnak az ajtó elől becsuktam magam mögött azt. Amikor tekintetemet körbepásztáztam a szobán egy magas sötét alakot kerestem, azonban senki sem volt rajtam kívül a helyiségben. Előhalásztam a táskámat, amit az ágy mellé hajítottam. Az ágyra rakva minden szétszórt holmimat, próbáltam összepakolni. Mikor már mindent bepakoltam és megbizonyosodtam a felől, hogy semmit sem hagyok itt kopogtattak az ajtón. A holmimat a kezembe véve az ajtó felé indultam majd kinyitottam azt. Azonban a szívverésem is megállt, amikor megpillantottam a küszöbön ácsorgó férfit. A kezemben tartott táska a földre hullott a rendőröket pedig sehol sem láttam!

Through the Dark - 11.fejezet

Sziasztok!
Most hamarabb érkeztem a következő fejezettel. Remélem ennek mindenki örül és már vártátok a folytatást. Jó olvasást mindenkinek. 

Puszi Petra

V. : Kedves Vanessza amikor megláttam, hogy egyből két problémával kezdtél megijedtem, de utána csak mosolyogni tudtam. Én is és azt hiszem minden lány örülne annak ha valaki szerenádot adna neki. És kevés volt a hosszúság? O.o azért annyira nem volt rövid! :) Örülök neki, hogy tetszett a rész és remélem ez is elnyeri majd a tetszésedet. Puszi 

Niki: Semmi baj, hogy nem írtál örülök neki hogy most itt vagy. Én is örülnék annak ha ilyen férfi lenne a közelembe. Reggelivel várna és a tenyerén hordozna. Viszont sajnos a valóságban élünk és ahogy írtad nem lehet minden habos babos. Rögös út vár még mind olvasókra mind a szereplőkre. Remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszésedet. Puszillak. 

Cézár: Én mindig is ünneprontó voltam! Erről azonban nem tehetek. A válaszokra még sokáig nem fog fény derülni de azt hiszem mihelyst elérünk odáig mindenki ki fog bukni. Köszönöm, hogy írtál és mint mindig most is itt voltál és olvastál! Puszi

Tamás: Mindig örülök, hogyha egy olvasó tud azonosulni egy karakterrel. Ez mindig hatalmas öröm számomra. Próbálok a saját életemből a saját tapasztalataimból meríteni ezért érezheted azt hogy olyan mintha ez tényleg a valóság lenne. Hiszen minden fejezet egy darab belőlem. Remélem ez a rész is tetszeni fog neked. Pusziii!  

"Amikor velem tart a félelem, reszketés közben nyugalmat érzek. A reménytelenség elől menekülő, adrenalin kiváltotta izgalomban fuldokló ember nem maradhat életben."

Sakurazaka Hiroshi

 Azt hiszem sokkos állapotban ültem percekig. Annyira hihetetlennek tűnt az iménti telefonbeszélgetésem, hogy el sem akartam hinni mindez tényleg megtörténik. Újra! Aztán, minden tudatosult bennem. Az imént elhangzott információk hada elérték a tudatomat és még jobban sírni kezdtem. Pillanatokkal később már valaki ölében kucorogtam. Harry szorosan ölelt magához miközben az ölében dédelgetett. Próbált vigaszt nyújtani számomra. Jól esett a belőle áradó melegség, csupán csak ez adott bizonyságot a felől, hogy ez a valóság, a szörnyű igazság. Miközben eláztattam barátom fekete pólóját utolért a szörnyű felismerés.  Ha apám megtalálta anyámat, akkor engem is meg fog keresni. Ezzel nem lett volna különösen nagy bajom, de ha én célpont voltam, akkor a barátaim is bajban voltak. Ezt pedig nem engedhettem. Lassan felnéztem Harryre. Gyönyörű zöld írisze most aggódon csillogott miközben engem nézett. Tehetetlen volt, mert nem tudta mi a baj és elszántan tökéltem el magam, hogy nem is fogja megtudni. Összeszedtem magam, minden kis apró darabomat, ami szétszóródott összekapartam, abbahagytam a sírást és felálltam. Megtöröltem az arcom úrinőhöz nem méltón aztán barátom felé fordultam.

- Most mennem kell, remélem megérted. Anya kicsit elbénázta a reggeli lépcső felseprést és eltörte a lábát. Haza kell utaznom, elintézni néhány dolgot. – a hangom néha meg-megcsuklott, de nem hagyhattam, hogy Ő is belekeveredjen ebbe az egészbe.

- Elviszlek Sophie! – céltudatosan állt fel, majd összekulcsolta ujjainkat épp úgy mint tegnap este és elindult a lift felé, de én megállítottam.

- Nincs, erre semmi szükség nagylány vagyok és megoldok mindent egyedül. Nem kell furikáznod mintha bárkid is lennék. Csupán annyit kérek, szólj Emmának, hogy holnapig nem leszek elérhető. – szorosan markoltam a vállamon pihenő táskám szíját. Ez az egy dolog volt, amibe kapaszkodhattam, hiszen tudtam, ha most Harryhez bújnék, minden akaraterőm elpárologna és elmondanám neki az igazságot, ez pedig nem történhetett meg. Mikor tekintetem megpihent arcán a teljes kétségbeesés és értetlenség uralkodott rajta. Egyik kezét felém nyújtotta, de én egy lépést hátra léptem.

- Ami tegnap este történt az nem volt semmi?  - hangneme először bizonytalan volt ám mikor látta rajtam hogy nem fogok válaszolni arckifejezése megkeményedett és kezét leengedte. És pár másodperc múlva már egy igazi felnőtt férfi egy céltudatos üzletember állt előttem. Látszott rajta a megbántottság, de tudtam csak így tudom tisztes távolban tartani magamtól és az egész hercehurcától, ami rám várt. Ismét felemelte a kezét most azonban nem felém mutatott, hanem az előszoba felé. – Tudod, merre van a kijárat. – nyugodt, rideg hangja éles késként hatolt a lelkembe viszont tudtam, hogy igaza van. Megértettem a reakcióját hisz most, is mint mindig én taszítottam el magamtól. Nagyot sóhajtottam, majd lehajtott fejjel a lift felé lépkedtem. Nem néztem hátra, de tudtam nem követett nem érdekelte mi van velem. Amint a szűk kis helyiség ajtaja biztonságban becsukódott előttem csak én maradtam és kusza gondolataim. Furcsamód teljesen üresnek éreztem magam belülről. Nem éreztem semmit csak a mérhetetlen nagy fájdalmat. Ez viszont felrázott. Tudatosult bennem, hogy most igen is a sarkamra kell állnom és meg kell védenem a szeretteimet valakitől, akiről azt gondoltam egy biztos pont az életemben. Miközben egyre csak közelebb és közelebb kerültem a földszinthez egy szűnni nem akaró kérdés kavargott a fejemben. Honnan tudta meg apa az új címünket? Hogyan találta meg anyát? Több opció is megfogalmazódott bennem, de mindegyik hibádzott valamiben így el kellett vetnem őket.

Néhány órával később már Los Angeles utcáit tapostam. Minél előbb a kórházba kellett jutnom, hogy láthassam anyát. A felfordulás és a káosz, ami a sürgőségin fogadott számomra már nem volt idegen. Akárhányszor baleset történt velem a suliban vagy otthon, mindig ilyen tébolyda fogadott. Az orvosok és ápolónők oda-vissza rohangáltak és minden egyes lefutott kör után a fáradság vagy az öröm jelei mutatkoztak meg az arcukon. Irigyeltem azokat az embereket, akik olyan okosak voltak, hogy emberi életeket mentsenek, hogy visszahozzanak egy embert a halál szakadékéból vagy megmentessenek egy gyereket egy szörnyű betegségtől. Amint megpillantottam az információs pultot a távolban lépteimet megszaporáztam valósággal futottam. Amint odaértem egy kedvesnek tűnő fiatal nő nézett rám vastagkeretes szemüvege mögül.

- Jó napot kívánok, miben segíthetek asszonyom? – nyugtató hangja ismerősnek tűnt.

- Üdvözlöm Sophie Henning vagyok és reggel kerestek telefonon, hogy az édesanyámat, Jordan Clarkot kórházba szállították. – próbáltam odafigyelni a helyes levegővételre, hogy ezzel is lenyugtassam magam azonban mikor az intenzívre küldtek kezdtem elveszíteni a józan eszemet. Mikor felértem a negyedik emeletre minden lelassult. Hatalmas üvegfalak mentén haladtam el. Csak az orvosok és hozzátartozók elsuttogott szavait lehetett hallani a gépek csipogása mellett. Amikor elhaladtam az egyik szoba mellett láttam, ahogy egy idős nő fogja az ágyon fekvő idős férfi kezét és zokog. Simogatja már teljesen őszbe boruló haját és mesél neki valamiről. Kedves látványnak tűnt azonban az ágy mellett álló monitor kijelzőjét végi haladó egyenes vonal visszarántott a valóságba. A sírás kerülgetett miközben otthagytam a szobát és tovább haladva egy nővérhez sétáltam. – Elnézést asszonyom meg tudná, nekem mondani hol találom Jordan Clarkot?

- Csak a hozzátartozók jöhetnek be erre a szintre ön családtag? – miután bebizonyítottam, hogy a keresett személy lánya vagyok elvezettek egy kisebb szobába ahol csak egyetlen ágy trónolt a szoba közepén. Miután a nővér magamra hagyott természetesen úgy hogy a lelkemre kötötte nem lehetek bent egy óránál többet az ágy melletti fotelba telepedtem. Az ágyon fekvő nő, ha nem tudom, hogy kicsoda fel sem ismertem volna. A fején hatalmas fehér kötés trónolt, ami eltakarta a feje tetejét és a fél arcát is, de még így is láttam a szeme alatti lila foltokat. Amint tekintetem lentebb vándorolt úgy kezdtek el potyogni a könnyeim. Az egyik karján vastag gipsz volt, amit fellógattak a jobb lábával együtt, ami szintén a tömör anyaggal volt bevonva. A másik karján több folt éktelenkedett és az egész testén csak ezt láttam. Nem sokáig bírtam. Hangosan bőgni kezdtem és átkarolva magam ringani kezdtem. Szükségem lett volna az anyukámra, de most ő volt a kisgyerek. Ő volt bajban és nekem kellett rajta segítenem. Azt hiszem egy bő fél óra múlva egy magas a negyvenes éveimben járó orvos lépett be a szobába. Fehér köpenye és mosolygós arca megnyugtatott és bizalmat keltett az emberben. Miután bemutatkoztunk egymásnak megkért, hogy üljek le. Ő is helyet foglalt velem szembe és vázolta a dolgokat.

- Az édesanyját korán reggel szállították be súlyos sérülésekkel. Szerencsére minden simán ment és a korrekciós műtét is, amit végre kellett hajtanunk, zökkenő mentesen ment. Azonban tudnia kell, hogy súlyos fejsérülései vannak, amit próbáltunk a legjobb tudásunk szerint ellátni, de Ms. Clark állapota súlyos és kómába esett. – hagyott néhány percet, hogy megemésszem a mondandóját majd folytatta. – Tudom mennyire nehéz ezt önnek hallania, de a szervezet így reagált a külső sérülésekre. Idő kell neki a regenerálódásra. Nem tudjuk megmondani, hogy ez az idő, amit kómában tölt majd mennyi idő lesz, lehet ez egy két nap vagy akár egy két hét. Sajnos ezt nem tudom megmondani. Ha viszont a sérülései gyógyulnak következtetni, lehet lesz arra, hogy mikor fog felébredni. Most hagyom Önt pihenni, de egy fél óra múlva szeretném hogyha az irodámba jönne a rendőrség szeretne önnel beszélni. – ezzel a mondattal felállt és otthagyott. Kétségbe esetten masszíroztam az orrnyergem és közben próbáltam átgondolni a dolgokat. Tudtam, hogy komoly döntések előtt állok és egyedül kell mindezt véghezvinnem. A telefonom csörgése zavarta meg a gondolatmenetem. A kijelzőn Emma neve villogott így azonnal felvettem.

- Szia, Emma! Ne haragudj, de most nem alkalmas. – nem szerettem volna senkivel sem beszélgetni. Nem akartam, hogy bárki is lássa vagy hallja az összeomlásom vagy azt, hogy esetleg nem vagyok képes megvédeni a családomat. Nem!

- Sophie tudom, hogy kórházban vagy. Harry telefonált, hogy anyukádnak balesete volt te pedig hazamentél. Szóltam az iskolában is, hogy erre a két napra nem fogsz visszajönni. – együtt érző hangja ismét arra a láthatatlan határra sodort ahol zokogva akartam összerogyni, de nem tehettem. Viszont az, hogy Harry annak ellenére, ahogyan viselkedtem vele mégis teljesítette a kérésem.

- Igen már beszéltem az orvossal és most bent vagyok nála. Harry nem mondott semmi mást? – hangom szinte csak suttogás, volt reménykedő is.

- Nem igazság szerint Tobyval beszélgettek és ő üzent nekem, hogy hívjalak fel. Aztán találkozott egy szőke lánnyal majd elmentek valahova. Sophie ne utazzak oda nincs szükséged semmire? - kikerekedett szemekkel meredtem magam elé és csak bámultam. Egy másik lány! Tudhattam volna, hogy csak egy csettintés és akad neki másik, de ez akkor fájt. Bármennyire szerettem volna nem foglalkozni ezzel a szörnyű lelkiállapotomat ez a hír csak tetézte.

- Nagyon aranyos vagy Emma, de nincs szükségem semmire. Azt hiszem, ha mindent elintéztem itt hazamegyek és lefekszem aludni. Vasárnap pedig visszamegyek New York-ba. Annyi kérésem lehetne, hogy a mosást elintéznéd nekem? Az anyagokat pedig leírod nekem is? – miután mindent megbeszéltünk Emma nagy nehezen elengedett így el tudtam indulni az orvos irodája felé. Mielőtt azonban elhagytam volna a szobát anya ágya mellé léptem és egy apró lehellett finom puszit nyomtam a homlokára ügyelve arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat.  Az irodában két rendőr várt rám. Elmondták, hogy a szomszédok hívták fel őket, hogy hangos veszekedést hallanak a házunkból. Mikor kiérkeztem senki nem nyitott ajtót, majd mikor betörték azt anyát eszméletlenül találták a padlón. Kihívták a mentőket, de a tettest nem találták sehol.

- Tudja Ms. Henning azt kell először is megtudnunk, hogy ki az, aki ártani akarna az édesanyjának vagy önnek. Szeretnénk kérni egy listát azoknak a nevével, akikkel az elmúlt években konfliktusba keveredtek vagy volt valamilyen negatív kapcsolatuk. Szeretnénk, hogy ebben az egy két napban, amit itthon tölt, egy szállodában maradna, amit megfigyelünk arra az esetre, hogyha a tettes ismét feltűnne. Kap maga mellé egy rendőrt, aki elkíséri, az otthonukba a szükséges holmikat összeszedni majd elkíséri önt a hotelszobája ajtajáig. – természetesen együtt működtem a rendőrökkel és mindent úgy tettem, ahogy mondtak. Még elbúcsúztam anyától és megígértem neki, hogy holnap jövök, amint tudok. Egy igen fiatal talán a húszas évei végén járó férfi lett a kísérőm. Nem beszélgettünk sokat, azonban mint egy árnyék úgy követett mindenhova. Amikor azonban már a hotelszobámban voltam egyedül összeomlottam. Úgy éreztem, ha kisírom a lelkem is minden jobb lesz mindent könnyebb lesz felfognom és elfogadnom. Nagy nehezen a hatalmas franciaágyhoz sétáltam majd leroskadva a kemény matracra hátra dőltem és összekucorodtam. Apróra húztam össze magam és csak rázkódtam a sírástól. Azt hiszem egy két óra múlva halk kopogást hallottam az ajtó felöl. Nem volt kedvem senkit sem látni és senkivel sem beszélni így nem ált szándékomban kinyitni az ajtót. Kissé elbóbiskoltam és majd csak kora reggel ébredtem fel. Próbáltam magam rendbe szedni és elindulni a kórház felé, azonban amikor kinyitottam az ajtót a padlón egy fehér borítékot találtam. Amikor felvettem semmit nem láttam rajta, de hajtott a kíváncsiság így felbontottam és kivettem belőle a levelet.

Drága kicsi lánykám,

Tudom mennyire régen találkoztunk egymással, de úgy gondolom itt az ideje. Biztos vagyok benne, hogy már tudod találkoztam édesanyáddal azonban ő nem örült annak, hogy meg akarlak téged keresni. Évekig nem láttalak, de most már minden meg fog változni. Ha kell minden követ megmozgatok, csak hogy együtt legyünk.

Szerető Apád.

Furcsamód nem éreztem a levéllel kapcsolatban semmit. Nem éreztem félelmet, sem haragot inkább csak eltökéltséget. A levelet gondosan összehajtogattam visszaraktam a táskámba majd elindultam a korházba. Két dolgot nem értettem apám hogy juthatott ide mikor a rendőrök megígérték, hogy senki nem fog majd meglátogatni a másik, hogy miért tud, mindenről hogyan járhat ennyivel előttünk. Amikor kiléptem a már kissé hűs őszi levegőre jobban össze kellett magamon húznom a kabátomat. Mivel nem volt messze a kórház gyalog tettem meg az utat viszont végig éreztem, valaki figyel.

Toby szemszöge:

Amikor péntek reggel Harry felhívott, hogy menjek el vele kávézni tudtam, hogy valami nincs rendben. Egy: sosem jár kávézóba, mert mindig hozatja magának az energiát adó italt. Kettő: hangja zaklatottsága egyből arra adott okot, hogy Sophie vagy az öccse van a dologban. Amikor megérkeztem a kávézóba Harry már türelmetlenül várt. Amikor odaértem az asztalhoz látszott rajta a színtiszta idegesség. Lábával idegesen dobolt, míg egy kezével a telefonjárt forgatta.

- Hol az istenben voltál Tob? Kétszer hívtalak, hogy húzzál, bele erre ráérősen totyogsz, mint egy vénasszony. – elengedtem a fülem mellett a hangnemét és leültem vele szembe.

- Haver nyugodj le. Inkább azt mond, hogy mi történt? – miközben a rendelt italomat kortyolgattam vártam, hogy elmondja a problémáját.

- Sophie nálam aludt az éjjel. Minden annyira jól sült el. Beszélgettünk és tényleg meg tudtam neki nyílni és azt hiszem ő is nekem. Aztán reggel kapott egy telefonhívást, amin teljesen kiakadt. Nem akarta, hogy elkísérjem, hogy segítsek neki. Alapjáraton utálom, amikor elutasítanak, de tőle még ezt is elnéztem. Aztán megkérdeztem, hogy akkor neki nem jelentett semmit az este és nem válaszolt. Érted? Azt hittem, hogy végre megtaláltam azt a valakit, akivel mondjuk, leélném az életem és erre rohadtul játszik velem. – idegesen csapott a faasztalra, ami ennek hatására megremegett és többen is minket kezdek el bámulni. Meglepő volt a kitörése, de azt hiszem én is észrevettem, hogy sokkal több van közöttük. Érezhető a vonzalom, amikor együtt vannak és össze is illenek azonban Harry nagyon is bonyolult személyiség egy olyan lány számára, mint Sophie.

- Tesó hallod magad? – érdeklődve pillantottam felé mire értetlenkedve nézett rám. – Nem hallod, hogy beszélsz róla. Őszintén hány olyan lánnyal voltál eddig, aki néhány napon túl megmaradt volna? Egy sem. Róla pedig úgy beszélsz mintha teljesen beleestél volna. – láttam Harryn, hogy megretten erre a mondatra, majd gondolkodni kezd. Unalmamban a poharam tetejét kezdtem piszkálni majd mikor már percekig nem szólalt meg témát akartam váltani azonban teljesen sokkos arckifejezéssel nézett rám.

- Igazad van. Azt hiszem szeretem!