Küzdelmek és harcok / 7. rész The End

Sziasztok!
Nos, megérkezett a Küzdelmek és harcok utolsó része. Remélem, mindenkinek elnyeri a tetszését és megajándékoztok pár sorral. Meg kell mondanom nagyon sokat gondolkodtam azon hogyan is legyen tovább. Eszembe jutott, hogy abbahagyom az írást el is határoztam, de rossz volt belegondolni, hogy nem blogolhatok többé az iskola miatt ezért ezt a tervemet elvetettem. Nos, megszületett a végleges döntésem. Két-három hét múlva felrakom az új történetem első részét. A történet a "Kitartó szerelem" címet kapta. A szereplők, és maga a történet legyen még egy darabig meglepetés.
Puszi Petra !

"Az ölelés nagyon fontos és szent dolog. Amikor ölelsz, sérthetetlen vagy. Amikor ölelsz, megnyílik a lelked, és befogadja a másikét. Nem lehet úgy ölelni, hogy közben bezárod a kapukat, a kulcsokat meg jó szorosan a markodban tartod. Ez nem így működik."
Oravecz Nóra

Furcsa volt Őt így látnom. Meggyötört volt, szomorú, de mégis látszott rajta, hogy tudja, mit csinál. Kezében remegett a fegyver, de nem tántorított és végig engem bámult. Megszakítottam a szemkontaktust, és ránéztem a mellettem álló férfira. Rövid idő alatt képes volt elérni nálam olyan dolgokat, amit senki más. Bíztam benne, a támaszom volt, és szerettem. És ezért nem is hagyhattam, hogy baja essen. Összeszedtem minden bátorságomat, és Hayd felé kezdtem sétálni nagy mosollyal az arcomon. Meg kellett tévesztem, tudtam, hogy csak így menekülhetünk meg. Amint odaértem hozzá, szabad kezével felém nyúlt átkarolta a derekamat, és maga mellé húzott. Ami viszont most szemet szúrt számomra, hogy velem nem volt ellenséges, mozdulatai gyengédebbek voltak az eddigieknél. A fegyvert még mindig Liam felé tartotta, de az elsődleges célom az volt, hogy azt valahogy elvegyem tőle. Még mindig mosolyogva simogattam meg az arcát mire felém nézett.

- Eljöttem érted szépségem. – tenyerét csípőmről lentebb vitte, és belemarkolt a fenekembe. Undorodtam tőle, de próbáltam nem kimutatni a valódi érzéseimet, nehogy a tervem balul süljön el. – Mindig tudtam, hogy csak dacból mentél el, szeretsz! – rekedt, mély hangja hallatán megremegtem. Liam-re pillantottam, akin láttam próbálja felmérni, merről támadjon.

- Ne haragudj! Nem akartalak elhagyni, de a fejembe vettem, hogy majd egyedül minden menni fog. Viszont nagyon hiányoztál! – megleptem mindenkit a vallomásommal.

- Nem haragszom, de a kis barátoddal szeretnék elbeszélgetni. Kint van a kocsim, legyél jó kislány, és várj meg kint. – tett egy lépést Liam felé, de elé állva akadályoztam meg a mozdulatában. Kezeimet mellkasának támasztottam mire kérdő tekintettel pillantott felém.

- Szeretnék én is itt lenni! – nem kérdezte miért, aminek örültem, hisz biztos voltam benne, hogy nem tudtam volna rá válaszolni. A fegyvert zsebre rakta ekkor viszont Liam nekirontott. Hayd a földre került Liam leszorította, majd teljes erejéből ütni kezdte.

- Te rohadt szemét! Azt hiszed, bánhatsz így más emberekkel? – szerelmem agya elborult. Szemeimet csípni kezdték a sós könnyek, és a telefonom után kezdtem el kutatni. Egyből a rendőrséget tárcsáztam mire a diszpécser fel is vette. Nem bírtam egy összefüggő mondatot kinyögni. Lediktáltam a címet, és próbáltam mást is mondani, de ekkor Hayd megállt velem szemben.

- Szóval még hazudsz is nekem? – a telefont kitépte a kezemből, és nekivágta a falnak, mire a kis készülék apró darabjaira hullott. Míg kétségbeesetten próbáltam segítséget kérni, nem figyeltem arra, mi is történik körülöttem. Liam félájultan feküdt a padlón, és ömlött az orrából a vér a szája pedig fel volt szakadva, de a leg aggasztóbb az volt, hogy szép, barna szemét csukva tartotta. – Rám figyelj! – hírtelen megragadta a nyakamat és teljes erejéből nekivágott a falnak. Rettenetesen fájt, de nem hagyott időt, hogy teljes mértékben felfogjam a fájdalmat. A karomnál fogva lerántott a földre és ordítani kezdett torkaszakadtából. – Sosem szerettelek! Mindig is gyűlöltelek, mert mindenki csak utánad ácsingózott. Biztos vagyok benne, hogy az összes pasival, aki az utadba került lefeküdtél. – próbáltam a kezemen megtámaszkodni, hogy felt tudjak állni, de az oldalamat erősen megrúgta. Már éppen nyúlt volna a hajamhoz mikor éles hang hasított a levegőbe. Mikor felpillantottam exem hatalmas szemekkel meredt rám. Lassan a vállához emelte a kezét, majd mikor elvette, a vére bíborvörösre színezte a tenyerét. Volt időm felállni, de még ekkor is a fájdalommal nem foglalkozva próbált magához rángatni, de így már könnyebb volt eltaszítanom magamtól. Hátat fordítottam neki, de ekkor megszólalt. – Tudod, sosem lehetsz boldog! – hangja pökhendi volt és erre a kijelentésére nem tudtam nem felelni. Visszafordultam hozzá.

- Tévedsz Hayden, melletted nem voltam boldog. Te tetted tönkre az éltetem, és miattad kellett minden nap küzdenem a túlélésért. - Hátat fordítva neki Liam-hez szaladtam. Elé térdeltem, míg ő a fegyvert elhajította a kezéből.

- Jól vagy ugye? – közelebb húzódott hozzám, de semmi többet nem tudott tenni. Ugyan úgy fájdalmai voltak, mint nekem, de nem foglalkozott magával csakis velem. Halvány mosoly jelent meg az arcomon. Még ilyenkor is velem törődött, és nem saját magával.

- Én jól vagyok, de te eléggé rosszul nézel ki! – óvatosan megérintettem a száját mire hangosan felszisszent. – Ne haragudj! – mielőtt még bármi mást mondhattam volna nyílt az ajtó és két rendőr jött be rajta Chris és Nickol társaságában. Amint minden újonnan érkező személy felmérte a helyiségben uralkodó káoszt az események felgyorsultak. Érkeztek mentők, még több rendőr, és felvették a vallomásunkat. Persze sokáig volt hír a boksz clubban történt esemény, de nem igazán foglalkoztunk vele. Hayden sokáig feküdt kórházban mivel a golyó sok ideget roncsolt, valamint sokáig tartott a felgyógyulása, de végig rendőrök figyeltek rá. Valamint a bíróságon biztosítottak a felöl, hogy évekig nem fog velem, találkozni és a napsütést is csak egy gondosan ráccsal befedett ablakon fogja csodálni.

Az elmúlt hetekben folyton ez a nap jutott eszembe. Nem tudtam semmi másra gondolni csak arra, ahogyan Hayd fekszik a padlón. Szörnyű volt újra és újra átélni ezeket a perceket. Persze mindenki próbált segíteni és lefoglalni, hogy ne legyek egyedül, de ez nem mindig sikerült. A többieknek idő közben elmeséltük, hogy én és Liam egy párt alkotunk. Mindenki örült annak, hogy végre beláttuk egymáshoz illünk és igazi tündérmeseként emlegették a történetünket.  Egyik este Liam átjött, hogy beszélgessünk pár dologról. Kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapémon miközben barátom az ölébe húzta a lábaimat.

- Tudom, hogy sokszor nyaggattalak már ezzel, de szeretném, hogyha elmondanád mi a baj. – nagyon nem szerettem volna elmondani neki az igazságot. Bármennyire is szerettem volna vele megosztani az igazságot félreértette volna a helyzetet. Várt, hogy mondjak valamit, de nem igazán tudtam mit is kellene tennem.

- Semmi bajom nincsen Liam. Csupán csak lassabban dolgozom fel a dolgokat, mint akárki más. – óvatosan hozzábújtam remélve, hogy elfelejtjük a témát, de nem ez történt.

- Annyira nem tudsz nekem hazudni Jen. Elegem van abból, hogy hazudsz nekem, Nickol-nak mindenkinek ezzel kapcsolatban – hírtelen felállt és előttem állva hevesen magyarázott, ideges volt és bosszantotta, hogy nem osztom meg az igazságot, de mégis látják, hogy valami bánt és nem tudnak segíteni az önfejűségem miatt – azt hittem megbízol bennem, de úgy látom teljesen félreértettem a dolgokat.

- Azért nem szerettem volna elmondani az igazat, mert attól féltem, hogy félreérted majd a dolgokat. Te már túl vagy azokon a dolgokon, ami akkor azon a napon történt, de én nem. Nem azért mert megint szembe kellett néznem Hayd-al. Sosem az volt a probléma, hogy ő volt ott, hanem az, amit éreztem. Sosem felejtettem el igazán, nem szűnt meg teljesen az iránta érzett szeretetem. Akármit csináltam nem feledtette el velem az érzéseimet és az, hogy ott láttam a saját vérében feküdni az szörnyű volt. – ennyi, nem tudtam semmit sem mondani. Ez volt az igazság, de azok az érzelmek amiket Liam arcán láttam végigvonulni szörnyűek voltak.

- Mindvégig szeretted és hazudtál nekem? – kikerekedett szemekkel tekintett rám, majd megfogta magát és az ajtó felé vette az irányt. Tennem kellett valamit, hiszen őt nem akartam elveszíteni.

- Kérlek, várj! Félreértettél! Nem voltam belé szerelmes csak aggódtam érte. Beteg volt. És segítségre szorult. Nem voltam szerelmes belé. Ezt az érzést teljes mértékben kiölte belőlem, de te segítettél nekem, első perctől kezdve mellettem álltál, megbízhattam benned. Szépen lassan beléd szerettem és sikerült elfeledtetned velem azokat a szörnyű pillanatokat és azokat a napokat mikor mindennap kínszenvedés volt vele. – sós könnyeim megállíthatatlanul csorogtak végig az arcomon és már csak egyetlen egy szó jutott az eszembe – Szeretlek! – nem tudtam, hogy mi fog következni. Liam csak hallgatott és nézett miközben mozdulatlanul állt velem szemben. Temérdek érzelem kavargott bennem és megannyi gondolat. Nem tudtam mit mondhatnék, mentségemre miért érzek vagy éreztem így, de nem is kellett. Liam hirtelen a karjaiba zárt és szorosan magához ölelt.

- Ne haragudj rám! Szeretlek! – és igen elhittem. Azért mert el akartam, és mert bíztam benne. Szerettem őt és a jövő csak a miénk volt.