Küzdelmek és harcok / 4. rész

Sziasztok!
Hatalmas késés után meghoztam a negyedik részt. Nagyon szépen köszönöm az előző részhez kapott véleményeket.
Puszi Petra

"Azt hittem, az erőszak a kiabálásban, az ütésekben, a háborúban, a vérben van. Most már tudom, hogy az erőszak a csöndben is van, hogy szabad szemmel néha láthatatlan. Erőszak az idő, ami befedi a sebeket, erőszak a napok kérlelhetetlen láncolata, a visszafordulás lehetetlensége. Erőszak, ami kicsúszik a kezünkből, ami hallgat, nem mutatkozik, erőszak az, amire nincs magyarázat, ami örökre átlátszatlan marad."

Delphine de Vigan


Forró ajkai az enyémeket becézgették. Hevesen estünk egymásnak a matracon, de valamiért nem tudtam teljes mértékben ellazulni. Mikor Liam karjai a hátamra vándoroltak, és magával húztak mikor hátradőlt, megmerevedtem. A szám nem mozgott tovább, tükrözve az ő mozdulatait. Felpattantam, és megálltam vele szemben.  Homályos tekintetét rám emelte, és felült miközben kezeivel megtámaszkodott maga mellett. Nem jött szó a számra csak néztem őt, ő pedig állta a tekintetem. Pár perc múlva kinyitotta a száját, de torkán akadt a szó mivel a terem ajtaja kinyílott. Nickol mosolyogva szökdécselt felénk, és csatlakozott kettősünkhöz.

- Ahoy fiatalok! Nem megyünk el együtt vacsorázni? – ránéztem Liam-re akinek az arcáról csak annyit tudtam leolvasni, hogy nem sok kedve van most a társasághoz.

- Nem tudom Nickol, még lenne pár elintéznivalóm! Munkám sincsen, és még folytatnom kellene a pakolást a házban! – minden féle-fajta kifogás eszembe jutott, hogy meggyőzzem barátnőmet arról, hogy most nem lenne jó ötlet a közös program.

- Megértem a problémádat, de a munkádat illetőleg már kitaláltam valamit. Mivel nekem sok a tanítás és az aszisztenskedés egyszerre, arra gondoltam csinálhatnád te az ügyintézést. – reménykedve pislogott rám, és láttam a szemében, hogy nagyon bízik abban, hogy rábólintok az ötletére.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy rám gondoltál barátnőm, de nem hiszem, hogy ennek a többiek is örülnének, ezt inkább velük kellene megbeszélned. – óvatosan a pad felé kezdtem sétálni ahol a táskámat hagytam. Nagy meglepetésemre Liam szólalt meg.

-  Mind úgy gondoljuk, hogy jó ötlet. – mikor hátrapillantottam már Nickol mellett állt, és ő is reménykedve pislogott felém. Nem akartam kötődni senkihez sem, de ez Liam mellett annyira lehetetlennek tűnt. Rájuk mosolyogtam és a vállamra kaptam a nagy szatyromat.

- Annyira aranyosak vagytok! Akkor, hogyha nem baj élnék a lehetőséggel. – visszasétáltam hozzájuk, és megöleltem barátnőmet, Liamnél azonban megtorpantam. Nem tudtam hogyan is kellene viselkednem most vele, de ő megoldotta a kényelmetlen helyzetet. Finoman átölelt, erős karjait a hátam közepén pihentette. Így álltunk pár percig, de ez a kis idő is elég volt, hogy újra érezzem azt a kellemes érzést, amit csak ő tudott kiváltani belőlem.

Pár órával később már egy hangulatos kis étteremben ültünk négyen. Nagyon jó hangulatban tellett az idő, minden féléről fecsegtünk. Semmit mondó témák kerültek szóba, de ez senkit sem zavart. Nickol velem szemben, mellette Chris, mellettem pedig Liam ült. Leadtuk a rendelésünket, majd miután a pincérnő távozott tovább folytattuk a beszélgetést.

- A szüleid mit szóltak ahhoz, amit az exed csinált? – barátnőm óvatosan közelítette meg a témát miközben az előtte lévő pohárral babrált.

- Nem szóltam még nekik! Nem volt rá sosem alkalmas idő! – lehajtottam a fejem, és az ölemben lévő kezemet kezdtem el vizslatni. Liam óvatosan megsimogatta azt, majd kezét a lábamra fektette. Felnéztem rá mire mind a kettőnk arcán halvány pír jelent meg. Szerencsére ebből a többiek nem vettek észre semmit sem. – Elmondod, röviden mit is kellesz majd csinálnom az edzőteremben?

- Időpontokat egyeztetni, a postai dolgokat elintézni. Minden dolgot, amit számítógépen kell megcsinálni a te dolgod lesz. – már alig vártam, hogy munkába állassak, és az még jobb volt, hogy olyan emberekkel dolgozhatok együtt, akiket már ismerek. Az este további része ugyan ilyen kellemes hangulatban telt. Mivel közel laktunk egymáshoz barátnőmmel a két fiú készségesen kísért minket haza. Nickol és Chris jó éjt kívánva fordultak le, míg mi tovább haladtunk az én lakásomhoz.

- Ne haragudj, amiért ma folyton letámadtalak! – már a lépcsőmnél jártunk mikor Liam megszólalt. Mosolyogva fordultam felé.

- Nem kell bocsánatot kérned, inkább nekem kellene, mert eléggé furcsán viselkedem – nagyot sóhajtottam, majd komolyabbra fordítottam a szót. – Az igazságot megvallva én magam sem tudom mit szeretnék, és hogyan. Nagyon kedvellek, de amikor együtt vagyunk, akkor mindig komolyabb dolgokra gondolok, és ez megrémiszt. Nem szándékoztam ilyen hamar belebonyolódni valamibe, vagy akár valakibe. – Óvatosan az állam alá nyúlt, és kényszerített, hogy rá nézzek. Sötét volt, de az utcai lámpák fénye kellő világosságot adott  ahhoz, hogy lássam szép ívű száját, miközben azt mosolyra húzzta.

- Nem akarok semmit sem rád erőltetni. Érzem, hogy te is többet szeretnél tőlem, mint egy szimpla baráti kapcsolatot épp úgy, mint én, de nagyon nem szeretnék nyomás gyakorolni rád. Azt szeretném, ha biztonságban lennél, ha megvédhetnélek, ha velem lennél. – könny szökött a szemembe, ahogy láttam rajta mennyire szeretne gondoskodni rólam. Mennyire szeretne mellettem állni mindenben, támogatni, segíteni.

- Tudom, és minden bizonnyal hamar be fog következni az a pillanat mikor már nem fogsz tudni lerázni magadról, de ez még nem az a perc. – aprót kuncogott mire én is ugyan ezt tettem. – Most viszont bemegyek, mert nagyon fáradt vagyok. Holnap reggel találkozunk! – szorosan hozzábújtam ő pedig finoman a karjaiba vont. Mielőtt elhúzódhattam volna tőle, száját lassan, puhán az enyémre nyomta, de nem akart többet, és ez így volt jó. Miután jó éjszakát kívántunk egymásnak, és elköszöntünk a másiktól, Liam haza indult én pedig a lépcsőház felé vettem az irányt. Sosem szerettem itt esténként egyedül járkálni. Miközben sorban szedtem felfelé a lépcsőfokokat azt vettem észre, hogy állandóan magam mögé pillantok, a szívem hevesen ver, és hangosan zihálok. Féltem, még mindig féltem Tőle, féltem attól, hogy ott terem a semmiben. A kulcsaimat az izzadt tenyeremben szorongattam miközben felértem a harmadikra. Remegve dugtam bele a zárba a kulcsot, ami hangos kattanással jelezte nyitva. Azonban ebben a pillanatban, majdnem a szívroham kerülgetett.

- Helló szépségem! Csak nem végeztél a drágáddal? Gyorsan lezavartad a kis taknyost Szivi! – mély reszelős hangja a hátam mögül szólt. Nem mertem, és nem is akartam megfordulni. Gyorsan elfordítottam a kilincset, és mér bent is voltam a házban, de ő is gyors volt, így még mielőtt elfordíthattam volna a biztonságot jelentő zárat berontott, és sodort magával. Egy finomnak nem nevezhető mozdulattal, egyik kezével becsapta az ajtót, míg a másikkal nekiszorított a falnak, hogy ne tudjak menekülni. – Helyes az új kis barátod, lehet átszabom kicsit a pofiját, vagy a tiédet küldöm el neki! – megrémített az, amit mondott, de tudtam, hogy ez nem ő. Szorítása egyre erősebb lett, mígnem már apró könnycseppek csorogtak végig az arcomon. Nem mondott semmi többet. Megragadta a hajam, az ágy mellé ráncigált, és lekevert egy hatalmas pofont. Hátra estem az ágyra miközben éreztem a számban a vér jellegzetes fémes, keserű ízét. Próbáltam magam elé tartani a kezeimet, hogy ne tudjon többet megütni, de jóval erősebb volt nálam és egy egyszerű mozdulattal feszítette a fejem fölé mindkét karom. A torkomon halk fohászkodás hallatszott, néhány elsuttogott szó semmi több. Nem akartam semmit sem csak azt, hogy elengedjen. De nem tette, szabad kezével letépte rólam a felsőmet majd a melltartómat, és durván a mellem felső részébe harapott. Hangos sikítás hagyta el a számat az elviselhetetlen fájdalom érzése miatt. Nem törődött vele, hogy alatta vergődök minden erőmet összeszedve, nem számított, tovább folytatta erőszakos mozdulatait. Valahogyan lerángatta rólam a nadrágot, és a bugyit, majd combjával szétfeszítette az én lábaimat. Nem gondolkodott sokáig, ki cipzározta a saját nadrágját, rövid matatás után megéreztem őt a combomnak feszülni. Azt hiszem ekkor törődtem bele a dolgokba. Arcomat oldalra fordítva pillantottam a bejárati ajtó felé, mert nem bírtam ránézni. Szemeimbe még több könny gyűlt, és már csak egy apró fényt láttam meg, semmi többet.