Through the Dark - 10.fejezet

Sziasztok!

Sikerült befejeznem a tizedik részt. Igyekeztem kedvezni mindenki számára így kissé turmixos lett az egész. Egyszóval minden benne van aminek benne kell lennie. Már jeleztem a múltkor is, hogy ismeretlen időpontokban tudom hozni a friss és ropogós fejezeteket, de remélem ez sem tántorít el titeket attól, hogy itt legyetek és olvassatok. 

Puszi Petra

Nikol H. : Köszönöm szépen a véleményedet mindig sokat jelent számomra azt, hogy itt vagy olvasol és írsz nekem. Sophie és Harry kapcsolata nem lesz "tündérmese", de nem szeretnék semmilyen nagy dolgot elárulni így bízzunk mindent az időre. Remélem elnyeri majd a tetszésedet ez a rész is. Puszi

Cézár: Nem tudom hányszor köszönjem meg neked azt, hogy a kezdetektől támogatsz. Igazi törzsvásárló vagy itt nálam! :) Köszön szépen, hogy itt hagytad a véleményedet mint eddig mindig. Sajnos nem tudok senkit sem Szibériába küldeni. Remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszésedet! Puszi 

"Törekedj arra, hogy olyannak láss egy embert, amilyen az valójában."

Ruediger Schache

- Nem kényszeríthetsz olyan dologra, amit nem szeretnék Harry! Biztos lehetsz benne, hogy nem fogok beülni az autódba és te sem fogsz velem jönni sehova. – azzal sarkon fordulva tettem egy lépést, de ujjait csuklóm köré fonta és nem hagyott mozdulni.

- Tisztában vagyok vele, hogy mik a jogaid, de ismétlem, nem fogom hagyni, hogy egyedül, bóklássz a sötétben.  – szemöldökét ráncolta miközben rám nézett,majd közelebb lépett hozzám. Nem éreztem kellemetlennek a közelségét sem azt, ahogy átható zöld szemeivel az én pillantásomat keresi. A tüdőmben rekedt a levegő mikor arcával közelebb és közelebb hajolt hozzám, de mikor azt hittem megcsókol a fülemhez hajolt. – Akár tetszik, akár nem velem jössz. Elviszlek a kollégiumba és útközben megbeszéljük a reggeli incidensünket. – leheletétől kirázott a hideg és éreztem az egész nyakam ellepi a libabőr. Zavartan hátrébb léptem, majd kissé megráztam a fejem, hogy tisztás lássak. Lemondón sóhajtottam fel, majd felemelt kezekkel megadtam magam.

- Nem fogsz békén hagyni igaz? – az a kis remény is, ami bennem lappangott, hogy távol tudom magam tartani ettől a férfitól a semmibe veszett mikor arcán megjelent az a jellegzetes csibészes mosoly. Megfordulva kinyitotta nekem az autó anyósülés felőli ajtaját és besegített. Igazság szerint meg sem mertem mozdulni nehogy valamit elrontsak ebben a hatalmas monstrumban. Mikor Harry beszállt kezdtem kicsit elengedni magam. Rá kellett jönnöm, hogy annyira nem feszélyezett a jelenléte, mint amennyire gondoltam és az idegességem nagy része miattam volt. Túlságosan rágörcsöltem arra, hogy távol legyek tőle. Amikor elindultunk a kollégium felé nem igazán tudtam mit is kellene mondanom, de a feszült helyzetet ismét Harry mentette meg.

- Ami reggel történt, hogy is mondjam nem igazán így terveztem. – a szín tiszta zavartságot láttam rajta. Hosszú mutató ujja telt alsó ajkán játszott miközben hol az útra hol pedig rám pillantott. – Nem vagyok olyan ember, aki ilyen csúnyán lerohan akárkit is, de amikor miattad dühös leszek, olyan dolgokat mondok, vagy teszek, ami nem feltétlenül jó. – a szívem zuhanórepülésben zúgott lefelé. Mintha gyomron vágtak volna. Nem gondoltam volna, hogy azt hallom tőle megbánta, amit tett. És ekkor sajnos már magamnak sem hazudhattam. Ha nem tápláltam volna mélyebb érzelmeket Harry felé ez a kijelentése meg sem kottyant volna, de nem ez történt. Lassan elértük az iskola területét, de én azt akartam bár már ne itt lennék azonban mikor megállt a terepjáróval a bejárat előtt, nem akaródzott kiszállnom. Azt hiszem Harry észrevette rajtam, hogy az imént elhangzott mondata szíven ütött. Tenyerével az arcom felé közeledett, de nem akartam, hogy lásson. Hosszú hajam rejtekében biztos lehetettem abban, hogy biztonságban vagyok. Egyedül, de biztonságban. Nem néztem rá, de nagyot sóhajtottam és összeszorított fogaimon keresztül préseltem ki magamból azt a pár mondatot.

- Ha te rossz dologként élted meg, akkor felejtsük el és tegyünk úgy mintha semmi sem történt volna. Tegyünk úgy mintha nem is ismernénk egymást és neked sem kell azon rágódnod, hogy milyen rossz dolgokat mondasz vagy cselekszel. Jó éjt Harry! – ezzel a mondattal kinyitottam a kocsi ajtaját kikászálódtam a kellemesen puha ülésről és elindultam az ajtó felé azonban meghallottam, hogy sofőröm is kinyitja az ajtaját ezért futni kezdtem, majd biztonságosan bezártam magam mögött a nagy faajtót.

Napokkal később semmi másra nem koncentráltam csak a tanulásra. Emmán és Tobyn keresztül próbált Harry elérni, de nem voltam hajlandó fogadni sem a hívásait sem őt magát. A dolgozatok hada és a sok lecke, amit meg kellett tanulnom minden idegszálamat lekötötte. Próbáltam néha pihenni, de akkor anyámmal beszéltem telefonon, hogy minden rendben és ne aggódjon. De volt valami a hangjában, valami, ami nem tetszett. Sosem volt ideges, feszült ember talán amióta ismerem egyszer láttam dühöngeni, de amikor megkérdeztem mi a helyzet otthon, terelte a témát és inkább másról akart beszélni. Csütörtök este a könyvtárban kuksoltam egy 19. századi irodalommal foglalkozó könyvvel, amikor arra lettem figyelmes, hogy a könyvtáros nő hevesen vitatkozik valakivel. Először nem figyeltem, majd mikor már egyre hangosabban vitáztak felálltam a helyemről, hogy megkérdezzem nincs e szüksége segítségre mire csend lett. Ráncolt szemöldökkel ültem vissza a székemre és tovább olvastam a könyvet. Néhány pillanattal később lány zene csapta meg a fülemet. Pontosan az a zene volt, amit akkor hallottam mikor a tóparton ücsörögtem este. Azonnal eldobtam a kezemben lévő könyvet és a hang forrása felé sétáltam. Minden sarokba belestem azonban nem láttam senkit, majd mikor már feladtam volna a keresést megpillantottam Harryt a könyvtár közepén egy gitárral a kezében. A szám is tátva maradt a látványra. Nem tudtam, hogy énekel és hogy ennyire jól. Kérdések hada fogalmazódott meg bennem miközben azt figyeltem, ahogy ott ül és játszik. Néhány perccel később a zene utolsó akkordjai is elcsendesültek én pedig megszólalni sem bírtam. Csak néztem Őt, ahogy reménykedő pillantásával szuggerál és egyre közelebb és közelebb ér hozzám.

-A múltkor nem volt alkalmam reagálni a megnyilvánulásodra! Szeretném, hogyha eljönnél velem egy nyugodt helyre ahol mindent meg tudunk beszélni. – kezét nyújtotta felém, de igazság szerint nem akartam elfogadni. Nem akartam magam olyan víziókban hitegetni, amik nem léteznek.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet az, hogy mi beszélgessünk. Úgy sem bírjuk ki, hogy ne vesszünk össze és még rengeteg tanulni valóm van. – próbáltam menteni a menthetőt és kihúzni magam a kínos beszélgetés alól, de nem jártam sok sikerrel.

- Ígérem, nagyon jó kisfiú leszek, és nem fogok semmi olyan dolgot mondani, ami akár az öcsémmel vagy bármilyen rossz dologgal lenne összefüggésben. Viszont tartozol nekem annyival, hogy meghallgatod azt, amit mondani akarok. Napokig nem reagáltál az üzeneteimre és nem voltál hajlandó találkozni velem. – amikor mérlegelni kezdtem szavait azt hiszem látta rajtam a megadás apró jelét ezért elindult az asztalom felé, amin a holmijaim hevertek, majd mindent belerakott a táskámba a hátára vetette és kezét az enyémbe simította. A szavam is elállt ettől a gesztustól, de nem szóltam egy szót sem, még levegőt is alig mertem venni. A már ismerős fekete terepjáró felé közeledtünk, mikor beszálltunk nem szóltunk egymáshoz egy szót sem.

Nem tudtam hová tartunk, de néhány perc kocsikázás után egy hatalmas panel épület mélygarázsa felé gurultunk. Harry miután beütötte a kódot az előttünk lévő sárga sorompó felemelkedett és tovább engedett minket. A telefonom rezegni kezdett a táskámban, nagy nehezen kihalásztam, majd mikor megpillantottam Nathan nevét a kijelzőn inkább visszadobtam a kis készüléket a táska mélyére. Nem akartam most ezzel foglalkozni, inkább az volt számomra a legfontosabb, hogy meggyőződjek arról semmi komoly dolog nincs, közöttünk vagy legalábbis Harry nem gondol semmire velem kapcsolatban és úgy könnyebb lett volna mindent elfelejteni. Amikor barátom leállította a kocsit, egy szót sem szólva szállt ki az autóból, majd az én oldalamra kocogott és kinyitotta az ajtómat. Egy halk „köszönöm” elrebegése után a lift felé vettük az irányt. Követtem Harryt bízva abban, hogy semmi rosszat nem akar velem művelni. Mikor megnyomta a szükséges gombokat a lift puhán emelkedni kezdett, a belső tér füstös üvegei halványan visszaverték a körvonalainkat és úgy éreztem most először, hogy túlságosan szűk ez a hely kettőnk számára. A mellettem álló férfi lazán a hajába túrt, majd egyik kezét a zsebébe dugta. Olyan nyugodt ábrázata volt, hogy egy ismeretlent átvert volna engem azonban nem. Én már láttam ezt a viselkedését és most épp úgy, mint én nagyon is zavarban volt.  A lift pár perc múlva megérkezett, az ajtó lassan szétnyílt és egy hatalmas előszobában találtam magam. Pontosan, mint a Styles család háza ez is ugyan olyan fényűző és hatalmas volt. Azonban összezavarodtam hisz mindenki azt mondta Harry a családjával él. Az említett még mindig egy szót sem szólva elindult miközben ismét megfogta a kezem. Jól eső bizsergés futott végig rajtam és miközben magával húzott isten tudja hova jobban szemügyre vettem a lakását. Igazi legénylakás volt. Mindenhol a fekete-fehér szín dominált néhol mélyvörös bőrrel bolondítva. A nappali a konyha és az étkező egybe nyílott így a lakás központi helyének tűnt. Itt is minden talán már túlon túl nagy volt és tágas. Nem éreztem közel magamhoz az ilyen helyeket. Számomra egy lakás mindig is a kis tereket a családias kis zugokat jelentette. És ismét ott termett bennem az a mindent felemésztő keserű érzés, ami rányomta bélyegét a hangulatomra. Számomra a gazdagság a fényűzés mind idegen volt, így nem tudtam velük rövidtávon megbarátkozni. Harry leültetett az egyik bárszékre, míg Ő a hűtőben keresgélve italt töltött mindkettőnknek. Az egyik poharat lerakta elém, míg a másikat a kezében forgatta s közben engem nézett.

- Igazából még sosem hoztam ide fel lányt. Azt hiszem még anyám sem járt itt. Ez egy olyan hely ahova menekülhetek minden és mindenki elöl. – elgondolkodva méregetett aztán a kezében lévő poharat lerakta a pultra és mellém ült. Lehajtott fejjel meredt az ölében összekulcsolt kezeire. A szavam is elállt ettől a látványtól. Óvatosan megérintettem a kezét, de nem húzódott el így felbátorodva fontam össze ujjainkat.

- Sosem kell semmit eltitkolnod előlem. Tudom, hogy nem bírjuk egymást, de ha elmondod, mi nyomja a lelked könnyebb lesz, hidd el nekem. Ne foglalkozz semmivel és senkivel. Most csak mi ketten vagyunk senki más. Én egy egyszerű lány vagyok, te pedig egy egyszerű fiú. – próbáltam biztatónak tűnni. Sikerrel is jártam, hiszen Harry néhány másodperc múlva nagyot sóhajtott és rám nézett.

- Eddigi életem során mindig meg kellett küzdenem mindenért, egy valamit kivéve. A nők bármikor bármit megtettek nekem és azt hiszem hozzászoktam ahhoz, hogy olyan könnyen megkaphatom őket. Évek óta egy éjszakás kalandok között tengődöm, azért mert rövid időn belül megunom őket. Nem jelentenek kihívást. De Te! Az ártatlan tekinteteddel, az okos gondolataiddal és a nagy száddal, amivel folyton vitatkozol velem, tetszik. Tudom, hogy az öcsémhez van közöd és megértem, hogy nem akarsz jobban megismerni, de akkor reggel, amikor megcsókoltalak tudtam éreztem, hogy én sem vagyok közömbös a számodra. – megdöbbentem azon, amit mondott, azonban éreztem, hogy hatalmas öröm tölt el legbelül. Nem akartam felfedni az érzelmeimet, de önkénytelenül is elmosolyodtam a gondolatra, hogy én sem vagyok közömbös a számára. De tudtam bármennyire örülök ennek, mi ketten, sosem leszünk együtt.

- Nem azzal van a gond, hogy ismerem és közöm van az öcsédhez. Te meg én ég és föld vagyunk. Sosem fogunk kijönni egymással zökkenőmentesen. Nem Nathan a legfontosabb probléma, de gondolom te más véleményen vagy. – nagyot sóhajtottam, majd olyat tettem, amit sosem szerettem. Hazudtam. – Nem akarom, hogy többé megcsókolj, nem akarom, hogy hívogass, hogy üzeneteket hagyj és szerenádot adj a könyvtárban, mert felesleges. Amit most érzel az nem egy komoly érzelem csak az önbizalmad vészjelzése, hogy van a világon egy lány, aki nem omlik a lábaid elé és csókolja a lábnyomodat minden lépésednél.

- Látszik rajtad, hogy hazudsz Sophie. Le sem tagadhatnád. Az arcod teljesen elvörösödik és jár a lábad. – önelégülten felnevetett, majd elengedte a kezem és felállt. – Nem azért mondtam el ezeket a dolgokat, mert meg akarlak fektetni és kitenni a képedet a trófeafalamra. Komolyan érdeklődöm irántad, de úgy látom nem jutott még el a tudatodig a dolog. – most legelőször elszégyelltem magam Harry Styles előtt. Teljes mértékben igaza volt hisz nem is olyan régen én biztattam, hogy öntse ki a lelkét nekem és most, hogy megtette azt, én nem állok mellette, sőt mi több ki is gúnyolom.

- Nem akarok veled veszekedni, de ha nem hazudok, ha nem küzdök ellened, akkor közel kerülök hozzád és azt nem akarom. Nem akarok szenvedni, azért mert valaki olyasvalakibe estem bele, akihez nem vagyok való. Nézz rám! Semmi érdekes nincs bennem, nem vagyok egy bomba nő, Te pedig te vagy. Bomlanak utánad a nők és te azt mondod nekem, hogy én kellenek neked? Azért valljuk be, hogy igen nevetségesen hangzik a dolog. Ha ellenkezem veled, ha civakodunk, úgy érzem, van esélyem megmenekülni a csalódástól, amit tőled kapok. – nem volt hangulatom ahhoz, hogy maradjak, hogy megpróbáljam meggyőzni Harryt egy hazugságról. És igen akkor, ahogy ott álltam előtte a házában ahova még egy lány sem tette be a lábát, láttam rajta a bizonyítási kényszert. Ez viszont megrémisztett. Akartam Őt, most már biztos lehettem benne, de annyi megválaszolatlan kérdés vette körül, ami nekem sok volt. A telefonom ismét rezegni kezdett, majd mikor a képernyőre pillantottam idegesen nyomtam ki a készüléket. Nathan nem adta fel egykönnyen és tudtam holnap fel fog keresni, de ez akkor abban a pillanatban nem érdekelt. Amikor a táskámat a vállamra kaptam csak akkor vettem észre, hogy barátom már előttem áll. Átható zöld szemei csillogtak a konyha erős fényében. El akartam onnan menekülni, messzire ahol nem talált volna meg, de a testem nem engedelmeskedett az agyamnak. – Nagyon későre jár! Nem szeretnélek zavarni és vissza kell érnem a kollégiumba. – csak suttogni tudtam, hiszen ahogy ott állt előttem pár centire teljesen zavarba hozott. Éreztem a testéből áradó hőt, meleg leheletét és még mindig vizslató tekintetét. Lassan felemelte a kezét és megérintette az arcom. A gyomrom apró kis gömbbé zsugorodott és szaporábban kezdtem venni a levegőt. Láttam rajta, hogy észrevette a reakcióm, így felbátorodva még közelebb lépett ezzel megszüntetve közöttünk az utolsó centiket is.

- Nem akarom, hogy elmenj. Nem akarok túlságosan távol lenni tőled. Ha csak egy kicsit is bízol bennem, adsz egy esélyt arra, hogy bebizonyítsam, hozzád való vagyok. Hogy igen is össze illünk és boldoggá tudlak tenni. – önkénytelenül is lehunytam a szemeim mikor telt ajkai az államhoz értek. Úgy éreztem menten elolvadok a karjaiban, de még mindig próbáltam az utolsó fűszálba kapaszkodni. El akartam lökni magamtól ezért kezemet izmos mellkasára vezettem azonban ő hatalmas tenyerét az enyémre simította. Éreztem szívének heves dobogását, ami az enyémhez hasonlított és ekkor elengedtem minden rosszat. Mindent, ami meggátolt abban, hogy éljek, hogy érezzek és szeressek. A táskámat lecsúsztatva a vállamon a földre ejtettem, majd mindkét kezemmel átöleltem Harry nyakát és lábujjhegyre állva megpusziltam a bal arcát. Éreztem, hogy elmosolyodik és szorosan átölelve derekamat fentebb emel. A lábam elhagyta a talajt ajkaink pedig összeolvadtak. Lágyan, gyengéden csókoltuk egymást és úgy éreztem semmi és senki nem vethet véget ennek a boldog pillanatnak. Néhány perc múlva, amikor már mindketten levegőért kapkodtunk lassan elhúzódtunk egymástól. Harry letett a földre és hatalmas vigyorral az arcán felkapta a földön heverő táskámat és elindult valamerre. Még mindig az imént történtek hatása alatt állva szó nélkül követtem. A hálóba vezetett és a szoba közepén terpeszkedő hatalmas franciaágyra rakta a szatyromat. Kezdtem tisztán gondolkodni így homlok ráncolva kérdőn pillantottam rá.

- Ugye nem akarod, hogy itt aludjak? – csípőre tett kézzel fordultam felé mire a gardrób felé sétált és kivett néhány ruhadarabot.

- Nem foglak ilyen későn visszavinni a kollégiumba. Emma biztos szeretne aludni, és ha most hajnalok hajnalán felzavarnád, biztosan haragudna rád is és rám is. Ígérem, holnap időben visszaviszlek, hogy össze tudj mindent pakolni és órára tudj menni. – mozdulatai még mindig óvatosak voltak velem szemben. Lágyan megsimogatta a karom és reménykedve pillantott rém.

- Nem szeretnék zavarni. Ruhám sincs, amit felvegyek, és nem hiszem, hogy jó ötlet lenne együtt aludnunk. – zavarba jöttem a gondolatra és lehajtottam a fejem, hiszen így el tudtam rejteni vöröslő arcomat hosszú hajzuhatagom mögé. Lassan felemelte az állam és féloldalasan elmosolyodott.

- Nem fogunk együtt aludni. Már megvetettem magamnak a kanapén. Az a póló pedig biztosan megfelelő alvóalkalmatosság. Nem fogok semmit sem csinálni veled Sophie nyugodj meg. – aggódó arckifejezése döbbentett rá arra, hogy minden porcikám remeg. A Harry arcán uralkodó mosoly azonnal lehervadt és megölelt. Erősen és szorosan, hogy úgy éreztem biztonságban vagyok. Akarva akaratlanul is eszembe jutott a Nathannel töltött éjszakám. Ahogy hozzám ért, amilyen durva volt és erőszakos.

Nem sokkal később már nyugodtabb lelkiállapotban léptem ki a fürdőszobából Harry pólójában, ami háromszor, ha nem négyszer nagyobb volt rám. A fehérneműmet magamon hagyva bebújtam a meleg, vastag, fehér takaró alá és kényelmesen elhelyezkedtem, azonban nem tudtam elaludni. Bárhogy fordultam azon gondolkoztam, hogy vajon Ő mit csinálhat a nappaliban egyedül. Már éppen ki akartam menni megnézni alszik e mikor halkan nyílt a szoba ajtaja és Harry feje tűnt fel. Rá pillantottam mire belépett a szobába és lassan az ágy mellé sétált.

- Nem tudok aludni. Nagy gond lenne, ha befeküdnék melléd? Csak egy fél órára utána visszamegyek a kanapéra. Ígérem! – kiscserkész módjára egyik kezét a szívére helyezte, míg a másikat felemelve szent esküdt tett arra, hogy nem fog zargatni sokáig. Miután kényelmesen elhelyezkedett mellettem, megkértem meséljen kicsit a cégéről, hogy mivel is foglalkozik pontosan. – Tudod régen, míg középiskolába jártam rettentően érdekelt a rajzolás. Viszont mindig épületeket térbeli testeket rajzoltam. Az akkori rajztanárom kezdett el velem komolyabban foglalkozni és érettségi előtt felvetette az ötletet, hogy jelentkezzek építésznek. Tetszett a dolog főleg akkor mikor meglátogattam néhány ilyen órát az egyetemen. Egyből beleszerettem. Imádok új dolgokat megálmodni aztán papírra vinni a terveket, amik a fejemben vannak, majd megvalósítani őket. A régiből újat teremteni, úgy hogy az mindenkinek gazdaságos. – olyan lelkesedéssel mesélt, hogy ez az érzés rám is rám ragadt. Rengeteg minden került még szóba. A családja, a felőlük érkező töménytelen elvárás, amit nagyon sokáig nem tudott kezelni, de az évek múlásával megértette, hogy az ő élete sosem lesz más, így jobb megbarátkoznia ezzel a dologgal. Amikor szóba került az édesanyja láttam rajta a mély tiszteletet az áhítatot mondhatni a szín tiszta rajongást, amit minden gyerek érez a szülei iránt. Harry tipikus irányító, vezér alakja eltűnt mikor a szüleiről beszélt. Felnézett rájuk, csodálta a munkájukat és mindez hatással volt az életére és a kitartására a munkájában. – Most viszont te jössz a mesélésben. – féloldalasan elmosolyodott majd egyik kezét átvetette a vállamon és közelebb fészkelte magát hozzám.

- Fogalmam sincs, mit szeretnél tudni. – óvatosan rá pillantottam mire hevesen széttárta a karját és elkiáltotta magát „mindent”. Nem bírtam ki kuncogás nélkül heves megnyilvánulását majd miután sikerült leküzdenem a nevető görcsöm megosztottam vele néhány fontos információt. – Sokat tanultam ahhoz, hogy felvegyenek az egyetemre és ösztöndíjjal, hogy megkönnyítsem anya helyzetét. Imádom az irodalmat, a verseket és én is szeretek írni. Olyankor minden más lesz. Úgy írom meg a verseimet vagy a novelláimat, ahogyan én akarom. Tudom, ismerem a dolgok elejét és végét. Megteremtek egy világot ahol mindent úgy alakítok, ahogyan én akarok és senki és semmi nem szól bele. Nem élek meg váratlan dolgokat, mint az életemben. Azonban ne érts félre nem csak az írás az életem. Ha nem járnék nyitott szemmel az utcán, ha nem éreznék és tapasztalnék, meg mindent az életem során nem tudnék alkotni sem hisz nem tudnék miből ihletet meríteni. Anya mindig örült, ha valami kis szösszenetet írtam neki. Szereti a verseimet, csak ritkán írok akárkinek akármit. – észre sem vettem, hogy már órák hossza beszélgetünk. Miután befejeztem az esti mesémet Harryn volt a sor, hogy ismét eláruljon valamit magáról. Viszont kissé elbóbiskoltam. Hajnali kettő-három körül arra ébredtem, hogy barátom mocorog mellettem majd karjait szorosan derekam köré fonta és közelebb húzódva hozzám hátulról magához ölelt. Reggel hangos csörömpölésre riadtam fel. Hirtelen ültem fel a nagy ágyban és kellett néhány másodperc, míg eszem bejutott a tegnapi nap. Az ágynemű gyűrötten terült el mellettem, ami biztosított arról, hogy nem csak álmodtam a tegnap estét. Széles mosoly terült szét az arcomon, míg öltöztem. Sosem éreztem még ehhez hasonlót. Tudtam, hogy hosszú út áll még előttünk és benne volt a pakliban hogy semmi komoly nem fog kialakulni közöttünk, de most először kezdtem hinni a dologban. Mindent összepakoltam a táskámba majd a hangos csörömpölés felé vettem az irányt. A táskámban kotorásztam a mobiltelefonom után miközben próbáltam kijutni a konyhába. Amikor megpillantottam Harry lekvártól maszatos arcát muszáj volt nevetnem. Pár másodpercre megállt a kezem a táskámban és csak őt bámultam, ahogy próbált rengeteg palacsintát egy tányérra halmozni több-kevesebb sikerrel. Amikor észrevett közelebb lépkedtem hozzá miközben meg találtam a kis készüléket.

- Jó reggelt cica! Csináltam reggelit, ha gondolod, reggelizz velem, aztán elviszlek a suliba. – a számban is összefutott a nyál mikor megéreztem a frissen sült palacsinta illatát. Harry apró puszit nyomott a számra, majd leült és falatozni kezdett. Több nem fogadott hívásom volt Emmától Nathantől és Anyától is valamint egy ismeretlen szám is hívott kétszer korán reggel. Nem ismertem fel a telefonszámot, de mikor vissza akartam hívni újabb hívásom érkezett arról a számról. Gyorsan a hívás fogadása gombra kattintottam mire egy igen kedves fiatal női hang szólt bele a telefonba.

- Jó reggelt kívánok Sophie Henninget keresem! – a fejbőröm bizseregni kezdett a hivatalos hangnemétől így inkább jobbnak láttam leülni.

- Üdvözlöm, én vagyok, az miben segíthetek? – Harry arckifejezésem láttán érdeklődve pillantott rám, de a jó ízű evést nem hagyta abba.

- A kolléganőim többször is próbálták önt elérni. Az édesanyját kórházba szállították súlyos sérülésekkel. Ön a legközelebbi hozzátartozó, akit értesítenünk kell. Szeretnénk, hogyha ezen a napon befáradna a kórházba és elintézné a szükséges papírokat. – köpni, nyelni nem tudtam. Kikerekedett szemekkel pillantottam az előttem ülő fiúra. A kezemben lévő telefon remegni kezdett és attól féltem, ha nem szorítom úgy mintha az életem múlna rajta kiesik a kezemből.

- De mikor vitték be? Egyáltalán miért került kórházba? Balesete volt vagy bántotta valaki? – éreztem a torkomban egyre nagyobbra és nagyobbra növő gombócot. Próbáltam nyugtatni magam, de lassan kezdett elhomályosodni a látásom. Éreztem, sejtettem, hogy mi történt.

- Hajnali négykor mentő hozta be az édesanyját a sürgősségire súlyos sérülésekkel. Több törése és zúzódása is volt valamint túlesett egy, egy órás műtéten, mert az egyik törött bordája veszélyeztette a belső szerveit. Mély altatásban tartják a sérülései miatt. Azonban fontos lenne, hogy minél hamarabb be tudjon jönni a rendőrségi intézkedések miatt. Szeretnék önt majd később az édesanyját is kihallgatni. A szomszédok hívták ki a mentőket és a rendőrséget, mert hangos kiabálást hallottak az önök házából. – és ennyi információ bőven elég volt. Még annyit hallottam, hogy a nővér elmondja melyik kórházba vitték anyát majd bontottam a vonalat. A telefon hangos koppanással érkezett meg a konyhaasztalra én pedig zokogni kezdtem. Apa visszatért!