Through the Dark - 11.fejezet

Sziasztok!
Most hamarabb érkeztem a következő fejezettel. Remélem ennek mindenki örül és már vártátok a folytatást. Jó olvasást mindenkinek. 

Puszi Petra

V. : Kedves Vanessza amikor megláttam, hogy egyből két problémával kezdtél megijedtem, de utána csak mosolyogni tudtam. Én is és azt hiszem minden lány örülne annak ha valaki szerenádot adna neki. És kevés volt a hosszúság? O.o azért annyira nem volt rövid! :) Örülök neki, hogy tetszett a rész és remélem ez is elnyeri majd a tetszésedet. Puszi 

Niki: Semmi baj, hogy nem írtál örülök neki hogy most itt vagy. Én is örülnék annak ha ilyen férfi lenne a közelembe. Reggelivel várna és a tenyerén hordozna. Viszont sajnos a valóságban élünk és ahogy írtad nem lehet minden habos babos. Rögös út vár még mind olvasókra mind a szereplőkre. Remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszésedet. Puszillak. 

Cézár: Én mindig is ünneprontó voltam! Erről azonban nem tehetek. A válaszokra még sokáig nem fog fény derülni de azt hiszem mihelyst elérünk odáig mindenki ki fog bukni. Köszönöm, hogy írtál és mint mindig most is itt voltál és olvastál! Puszi

Tamás: Mindig örülök, hogyha egy olvasó tud azonosulni egy karakterrel. Ez mindig hatalmas öröm számomra. Próbálok a saját életemből a saját tapasztalataimból meríteni ezért érezheted azt hogy olyan mintha ez tényleg a valóság lenne. Hiszen minden fejezet egy darab belőlem. Remélem ez a rész is tetszeni fog neked. Pusziii!  

"Amikor velem tart a félelem, reszketés közben nyugalmat érzek. A reménytelenség elől menekülő, adrenalin kiváltotta izgalomban fuldokló ember nem maradhat életben."

Sakurazaka Hiroshi

 Azt hiszem sokkos állapotban ültem percekig. Annyira hihetetlennek tűnt az iménti telefonbeszélgetésem, hogy el sem akartam hinni mindez tényleg megtörténik. Újra! Aztán, minden tudatosult bennem. Az imént elhangzott információk hada elérték a tudatomat és még jobban sírni kezdtem. Pillanatokkal később már valaki ölében kucorogtam. Harry szorosan ölelt magához miközben az ölében dédelgetett. Próbált vigaszt nyújtani számomra. Jól esett a belőle áradó melegség, csupán csak ez adott bizonyságot a felől, hogy ez a valóság, a szörnyű igazság. Miközben eláztattam barátom fekete pólóját utolért a szörnyű felismerés.  Ha apám megtalálta anyámat, akkor engem is meg fog keresni. Ezzel nem lett volna különösen nagy bajom, de ha én célpont voltam, akkor a barátaim is bajban voltak. Ezt pedig nem engedhettem. Lassan felnéztem Harryre. Gyönyörű zöld írisze most aggódon csillogott miközben engem nézett. Tehetetlen volt, mert nem tudta mi a baj és elszántan tökéltem el magam, hogy nem is fogja megtudni. Összeszedtem magam, minden kis apró darabomat, ami szétszóródott összekapartam, abbahagytam a sírást és felálltam. Megtöröltem az arcom úrinőhöz nem méltón aztán barátom felé fordultam.

- Most mennem kell, remélem megérted. Anya kicsit elbénázta a reggeli lépcső felseprést és eltörte a lábát. Haza kell utaznom, elintézni néhány dolgot. – a hangom néha meg-megcsuklott, de nem hagyhattam, hogy Ő is belekeveredjen ebbe az egészbe.

- Elviszlek Sophie! – céltudatosan állt fel, majd összekulcsolta ujjainkat épp úgy mint tegnap este és elindult a lift felé, de én megállítottam.

- Nincs, erre semmi szükség nagylány vagyok és megoldok mindent egyedül. Nem kell furikáznod mintha bárkid is lennék. Csupán annyit kérek, szólj Emmának, hogy holnapig nem leszek elérhető. – szorosan markoltam a vállamon pihenő táskám szíját. Ez az egy dolog volt, amibe kapaszkodhattam, hiszen tudtam, ha most Harryhez bújnék, minden akaraterőm elpárologna és elmondanám neki az igazságot, ez pedig nem történhetett meg. Mikor tekintetem megpihent arcán a teljes kétségbeesés és értetlenség uralkodott rajta. Egyik kezét felém nyújtotta, de én egy lépést hátra léptem.

- Ami tegnap este történt az nem volt semmi?  - hangneme először bizonytalan volt ám mikor látta rajtam hogy nem fogok válaszolni arckifejezése megkeményedett és kezét leengedte. És pár másodperc múlva már egy igazi felnőtt férfi egy céltudatos üzletember állt előttem. Látszott rajta a megbántottság, de tudtam csak így tudom tisztes távolban tartani magamtól és az egész hercehurcától, ami rám várt. Ismét felemelte a kezét most azonban nem felém mutatott, hanem az előszoba felé. – Tudod, merre van a kijárat. – nyugodt, rideg hangja éles késként hatolt a lelkembe viszont tudtam, hogy igaza van. Megértettem a reakcióját hisz most, is mint mindig én taszítottam el magamtól. Nagyot sóhajtottam, majd lehajtott fejjel a lift felé lépkedtem. Nem néztem hátra, de tudtam nem követett nem érdekelte mi van velem. Amint a szűk kis helyiség ajtaja biztonságban becsukódott előttem csak én maradtam és kusza gondolataim. Furcsamód teljesen üresnek éreztem magam belülről. Nem éreztem semmit csak a mérhetetlen nagy fájdalmat. Ez viszont felrázott. Tudatosult bennem, hogy most igen is a sarkamra kell állnom és meg kell védenem a szeretteimet valakitől, akiről azt gondoltam egy biztos pont az életemben. Miközben egyre csak közelebb és közelebb kerültem a földszinthez egy szűnni nem akaró kérdés kavargott a fejemben. Honnan tudta meg apa az új címünket? Hogyan találta meg anyát? Több opció is megfogalmazódott bennem, de mindegyik hibádzott valamiben így el kellett vetnem őket.

Néhány órával később már Los Angeles utcáit tapostam. Minél előbb a kórházba kellett jutnom, hogy láthassam anyát. A felfordulás és a káosz, ami a sürgőségin fogadott számomra már nem volt idegen. Akárhányszor baleset történt velem a suliban vagy otthon, mindig ilyen tébolyda fogadott. Az orvosok és ápolónők oda-vissza rohangáltak és minden egyes lefutott kör után a fáradság vagy az öröm jelei mutatkoztak meg az arcukon. Irigyeltem azokat az embereket, akik olyan okosak voltak, hogy emberi életeket mentsenek, hogy visszahozzanak egy embert a halál szakadékéból vagy megmentessenek egy gyereket egy szörnyű betegségtől. Amint megpillantottam az információs pultot a távolban lépteimet megszaporáztam valósággal futottam. Amint odaértem egy kedvesnek tűnő fiatal nő nézett rám vastagkeretes szemüvege mögül.

- Jó napot kívánok, miben segíthetek asszonyom? – nyugtató hangja ismerősnek tűnt.

- Üdvözlöm Sophie Henning vagyok és reggel kerestek telefonon, hogy az édesanyámat, Jordan Clarkot kórházba szállították. – próbáltam odafigyelni a helyes levegővételre, hogy ezzel is lenyugtassam magam azonban mikor az intenzívre küldtek kezdtem elveszíteni a józan eszemet. Mikor felértem a negyedik emeletre minden lelassult. Hatalmas üvegfalak mentén haladtam el. Csak az orvosok és hozzátartozók elsuttogott szavait lehetett hallani a gépek csipogása mellett. Amikor elhaladtam az egyik szoba mellett láttam, ahogy egy idős nő fogja az ágyon fekvő idős férfi kezét és zokog. Simogatja már teljesen őszbe boruló haját és mesél neki valamiről. Kedves látványnak tűnt azonban az ágy mellett álló monitor kijelzőjét végi haladó egyenes vonal visszarántott a valóságba. A sírás kerülgetett miközben otthagytam a szobát és tovább haladva egy nővérhez sétáltam. – Elnézést asszonyom meg tudná, nekem mondani hol találom Jordan Clarkot?

- Csak a hozzátartozók jöhetnek be erre a szintre ön családtag? – miután bebizonyítottam, hogy a keresett személy lánya vagyok elvezettek egy kisebb szobába ahol csak egyetlen ágy trónolt a szoba közepén. Miután a nővér magamra hagyott természetesen úgy hogy a lelkemre kötötte nem lehetek bent egy óránál többet az ágy melletti fotelba telepedtem. Az ágyon fekvő nő, ha nem tudom, hogy kicsoda fel sem ismertem volna. A fején hatalmas fehér kötés trónolt, ami eltakarta a feje tetejét és a fél arcát is, de még így is láttam a szeme alatti lila foltokat. Amint tekintetem lentebb vándorolt úgy kezdtek el potyogni a könnyeim. Az egyik karján vastag gipsz volt, amit fellógattak a jobb lábával együtt, ami szintén a tömör anyaggal volt bevonva. A másik karján több folt éktelenkedett és az egész testén csak ezt láttam. Nem sokáig bírtam. Hangosan bőgni kezdtem és átkarolva magam ringani kezdtem. Szükségem lett volna az anyukámra, de most ő volt a kisgyerek. Ő volt bajban és nekem kellett rajta segítenem. Azt hiszem egy bő fél óra múlva egy magas a negyvenes éveimben járó orvos lépett be a szobába. Fehér köpenye és mosolygós arca megnyugtatott és bizalmat keltett az emberben. Miután bemutatkoztunk egymásnak megkért, hogy üljek le. Ő is helyet foglalt velem szembe és vázolta a dolgokat.

- Az édesanyját korán reggel szállították be súlyos sérülésekkel. Szerencsére minden simán ment és a korrekciós műtét is, amit végre kellett hajtanunk, zökkenő mentesen ment. Azonban tudnia kell, hogy súlyos fejsérülései vannak, amit próbáltunk a legjobb tudásunk szerint ellátni, de Ms. Clark állapota súlyos és kómába esett. – hagyott néhány percet, hogy megemésszem a mondandóját majd folytatta. – Tudom mennyire nehéz ezt önnek hallania, de a szervezet így reagált a külső sérülésekre. Idő kell neki a regenerálódásra. Nem tudjuk megmondani, hogy ez az idő, amit kómában tölt majd mennyi idő lesz, lehet ez egy két nap vagy akár egy két hét. Sajnos ezt nem tudom megmondani. Ha viszont a sérülései gyógyulnak következtetni, lehet lesz arra, hogy mikor fog felébredni. Most hagyom Önt pihenni, de egy fél óra múlva szeretném hogyha az irodámba jönne a rendőrség szeretne önnel beszélni. – ezzel a mondattal felállt és otthagyott. Kétségbe esetten masszíroztam az orrnyergem és közben próbáltam átgondolni a dolgokat. Tudtam, hogy komoly döntések előtt állok és egyedül kell mindezt véghezvinnem. A telefonom csörgése zavarta meg a gondolatmenetem. A kijelzőn Emma neve villogott így azonnal felvettem.

- Szia, Emma! Ne haragudj, de most nem alkalmas. – nem szerettem volna senkivel sem beszélgetni. Nem akartam, hogy bárki is lássa vagy hallja az összeomlásom vagy azt, hogy esetleg nem vagyok képes megvédeni a családomat. Nem!

- Sophie tudom, hogy kórházban vagy. Harry telefonált, hogy anyukádnak balesete volt te pedig hazamentél. Szóltam az iskolában is, hogy erre a két napra nem fogsz visszajönni. – együtt érző hangja ismét arra a láthatatlan határra sodort ahol zokogva akartam összerogyni, de nem tehettem. Viszont az, hogy Harry annak ellenére, ahogyan viselkedtem vele mégis teljesítette a kérésem.

- Igen már beszéltem az orvossal és most bent vagyok nála. Harry nem mondott semmi mást? – hangom szinte csak suttogás, volt reménykedő is.

- Nem igazság szerint Tobyval beszélgettek és ő üzent nekem, hogy hívjalak fel. Aztán találkozott egy szőke lánnyal majd elmentek valahova. Sophie ne utazzak oda nincs szükséged semmire? - kikerekedett szemekkel meredtem magam elé és csak bámultam. Egy másik lány! Tudhattam volna, hogy csak egy csettintés és akad neki másik, de ez akkor fájt. Bármennyire szerettem volna nem foglalkozni ezzel a szörnyű lelkiállapotomat ez a hír csak tetézte.

- Nagyon aranyos vagy Emma, de nincs szükségem semmire. Azt hiszem, ha mindent elintéztem itt hazamegyek és lefekszem aludni. Vasárnap pedig visszamegyek New York-ba. Annyi kérésem lehetne, hogy a mosást elintéznéd nekem? Az anyagokat pedig leírod nekem is? – miután mindent megbeszéltünk Emma nagy nehezen elengedett így el tudtam indulni az orvos irodája felé. Mielőtt azonban elhagytam volna a szobát anya ágya mellé léptem és egy apró lehellett finom puszit nyomtam a homlokára ügyelve arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat.  Az irodában két rendőr várt rám. Elmondták, hogy a szomszédok hívták fel őket, hogy hangos veszekedést hallanak a házunkból. Mikor kiérkeztem senki nem nyitott ajtót, majd mikor betörték azt anyát eszméletlenül találták a padlón. Kihívták a mentőket, de a tettest nem találták sehol.

- Tudja Ms. Henning azt kell először is megtudnunk, hogy ki az, aki ártani akarna az édesanyjának vagy önnek. Szeretnénk kérni egy listát azoknak a nevével, akikkel az elmúlt években konfliktusba keveredtek vagy volt valamilyen negatív kapcsolatuk. Szeretnénk, hogy ebben az egy két napban, amit itthon tölt, egy szállodában maradna, amit megfigyelünk arra az esetre, hogyha a tettes ismét feltűnne. Kap maga mellé egy rendőrt, aki elkíséri, az otthonukba a szükséges holmikat összeszedni majd elkíséri önt a hotelszobája ajtajáig. – természetesen együtt működtem a rendőrökkel és mindent úgy tettem, ahogy mondtak. Még elbúcsúztam anyától és megígértem neki, hogy holnap jövök, amint tudok. Egy igen fiatal talán a húszas évei végén járó férfi lett a kísérőm. Nem beszélgettünk sokat, azonban mint egy árnyék úgy követett mindenhova. Amikor azonban már a hotelszobámban voltam egyedül összeomlottam. Úgy éreztem, ha kisírom a lelkem is minden jobb lesz mindent könnyebb lesz felfognom és elfogadnom. Nagy nehezen a hatalmas franciaágyhoz sétáltam majd leroskadva a kemény matracra hátra dőltem és összekucorodtam. Apróra húztam össze magam és csak rázkódtam a sírástól. Azt hiszem egy két óra múlva halk kopogást hallottam az ajtó felöl. Nem volt kedvem senkit sem látni és senkivel sem beszélni így nem ált szándékomban kinyitni az ajtót. Kissé elbóbiskoltam és majd csak kora reggel ébredtem fel. Próbáltam magam rendbe szedni és elindulni a kórház felé, azonban amikor kinyitottam az ajtót a padlón egy fehér borítékot találtam. Amikor felvettem semmit nem láttam rajta, de hajtott a kíváncsiság így felbontottam és kivettem belőle a levelet.

Drága kicsi lánykám,

Tudom mennyire régen találkoztunk egymással, de úgy gondolom itt az ideje. Biztos vagyok benne, hogy már tudod találkoztam édesanyáddal azonban ő nem örült annak, hogy meg akarlak téged keresni. Évekig nem láttalak, de most már minden meg fog változni. Ha kell minden követ megmozgatok, csak hogy együtt legyünk.

Szerető Apád.

Furcsamód nem éreztem a levéllel kapcsolatban semmit. Nem éreztem félelmet, sem haragot inkább csak eltökéltséget. A levelet gondosan összehajtogattam visszaraktam a táskámba majd elindultam a korházba. Két dolgot nem értettem apám hogy juthatott ide mikor a rendőrök megígérték, hogy senki nem fog majd meglátogatni a másik, hogy miért tud, mindenről hogyan járhat ennyivel előttünk. Amikor kiléptem a már kissé hűs őszi levegőre jobban össze kellett magamon húznom a kabátomat. Mivel nem volt messze a kórház gyalog tettem meg az utat viszont végig éreztem, valaki figyel.

Toby szemszöge:

Amikor péntek reggel Harry felhívott, hogy menjek el vele kávézni tudtam, hogy valami nincs rendben. Egy: sosem jár kávézóba, mert mindig hozatja magának az energiát adó italt. Kettő: hangja zaklatottsága egyből arra adott okot, hogy Sophie vagy az öccse van a dologban. Amikor megérkeztem a kávézóba Harry már türelmetlenül várt. Amikor odaértem az asztalhoz látszott rajta a színtiszta idegesség. Lábával idegesen dobolt, míg egy kezével a telefonjárt forgatta.

- Hol az istenben voltál Tob? Kétszer hívtalak, hogy húzzál, bele erre ráérősen totyogsz, mint egy vénasszony. – elengedtem a fülem mellett a hangnemét és leültem vele szembe.

- Haver nyugodj le. Inkább azt mond, hogy mi történt? – miközben a rendelt italomat kortyolgattam vártam, hogy elmondja a problémáját.

- Sophie nálam aludt az éjjel. Minden annyira jól sült el. Beszélgettünk és tényleg meg tudtam neki nyílni és azt hiszem ő is nekem. Aztán reggel kapott egy telefonhívást, amin teljesen kiakadt. Nem akarta, hogy elkísérjem, hogy segítsek neki. Alapjáraton utálom, amikor elutasítanak, de tőle még ezt is elnéztem. Aztán megkérdeztem, hogy akkor neki nem jelentett semmit az este és nem válaszolt. Érted? Azt hittem, hogy végre megtaláltam azt a valakit, akivel mondjuk, leélném az életem és erre rohadtul játszik velem. – idegesen csapott a faasztalra, ami ennek hatására megremegett és többen is minket kezdek el bámulni. Meglepő volt a kitörése, de azt hiszem én is észrevettem, hogy sokkal több van közöttük. Érezhető a vonzalom, amikor együtt vannak és össze is illenek azonban Harry nagyon is bonyolult személyiség egy olyan lány számára, mint Sophie.

- Tesó hallod magad? – érdeklődve pillantottam felé mire értetlenkedve nézett rám. – Nem hallod, hogy beszélsz róla. Őszintén hány olyan lánnyal voltál eddig, aki néhány napon túl megmaradt volna? Egy sem. Róla pedig úgy beszélsz mintha teljesen beleestél volna. – láttam Harryn, hogy megretten erre a mondatra, majd gondolkodni kezd. Unalmamban a poharam tetejét kezdtem piszkálni majd mikor már percekig nem szólalt meg témát akartam váltani azonban teljesen sokkos arckifejezéssel nézett rám.

- Igazad van. Azt hiszem szeretem!