Through the Dark - 12.fejezet

Sziasztok!

Ezer meg ezer éve nem hoztam új részt azonban most itt vagyok teljes mell szélességgel. Semmi hozzáfűzni valóm nincs a dolgokhoz csak annyit hogy jó olvasást mindenkinek. Puszi :)  

Nikol.H:  Elnézést a sok késedelemért, de már itt is vagyok. Remélem tetszeni fog az új rész! :) Jó olvasást.

Niki: Nagyon szépen köszönöm hogy írtál! Mindig örül a szívem mikor azt hallhatom hogy az olvasó át tudja érezni mindazt amit mondani akarok. Ez nagyon fontos. Sosem elég a függővég tudod jól. Harry-t és Tobyt mindenki imádja. *-* 

Tomi: Köszönöm szépen, hogy írtál nagyon sokat jelent, hogy te is itt vagy és soraiddal támogatsz. Sajnálom, hogy ilyen későn tudtam hozni a részt, de igyekeztem és remélem tetszeni fog majd. Puszi :)

Vivi: Mindig meglepődöm azon amit írsz nekem sosem számítok arra hogy elnyeri majd a tetszéseded egy egy fejezetem. Imádom olvasni a véleményeid hiszen olyan átéléssel tudod nekem visszaadni az érzéseidet ami maradandó. Sosem gndoltam volna, hogy az írásaimmal bárkire is hatnék, de úgy tűnik ha kicsit de sikerült. Remélem tetszeni fog a 12. fejezet is! Puszi

Cézár: A múltkori részből hiányoltad az izgalmat amit most próbáltam teljes mértékben belevinni a fejezetbe. Remélem elnyeri a tetszésedet, jó olvasást hozzá! :)

"A halál mint olyan, hirtelen dolog. A pillanat műve. És nem ismer kegyelmet."

Sakurazaka Hiroshi

Minden eltelt perc után egyre kevesebb remény élt bennem azt illetően, hogy anya bármikor is felkel. Arra vágytam csak, hogy kinyissa a szemét és mosolyogva biztasson, nem lesz semmi baj. Azonban nem ez történt! Átkoztam magam, hogy nem voltam vele, amikor szüksége lett volna rám. Nem védtem meg attól a szörnyetegtől, aki egész életünkben kísért minket. Mint mindig most is a kórházi szoba steril, fehér falai között ücsörögtem a már otthonommá vált fotelben. Alig ettem valamit az elmúlt időben, mindig volt valami, ami elvette a kedvemet már magától az élettől is. A rendőrség azon a reggelen, amikor megkaptam apám levelét meglátogatott minket a kórházban. Értetlenül álltak a tény előtt, hogy nem vették észre a „vendégemet”. Nem hibáztattam őket, de bosszantott a dolog, hogy nem vagyunk biztonságban, még mellettük sem. A kórházban töltött idő alatt többször is keresett Emma, Toby és Nathan is. Azonban az-az ember, akire most mindennél jobban szükségem volt nem érdeklődött felőlem. Tudtam, hogy nem is fog keresni, hisz én voltam az, aki faképnél hagyta, elutasítva minden segítségét, de másképp nem tudtam volna megvédeni. Szombat délután az orvos irodájából igyekeztem kifelé. Könnyeimet próbáltam elrejteni, minél hamarabb ismét anya mellett akartam lenni, de a hír, amit kaptam nem adott reményre okot. Anya állapota semmit sem javult, de az orvos szerint, ha nincs hír az jó hír. Én nem tudtam ilyen pozitívan állni a dolgokhoz. Mihelyst ismét biztonságban anya mellett tudhattam magam sírva borultam az ágya melletti fehér székbe. Túl soknak éreztem azt, ami most rám nehezedett. Nem tudom meddig ülhettem ott csendben, igaz az utóbbi időben az időérzékem felmondta a szolgálatot, de egy kéz simított végig a fejemen. Megriadtam az érzéstől, majd mikor felpillantottam, azt hittem hallucinálok.

- Miért sír az én gyönyörű kislányom? – anya rekedtes hangja erőtlenül csengett a szoba csöndjében. Nem mertem elhinni azt, amit látok. Kinyitottam a szám, de hang nem jött ki rajta. Anya arcán halvány mosoly látszott, majd ismét megérintette az arcomat. – Semmi baj drágám minden rendben van. – és itt azt hiszem eljutott a tudatomig mi is történt. Hirtelen felpattantam megnyomtam a nővérhívót, majd szorosan megöleltem Őt. Próbáltam vigyázni arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat, de tudnom kellett, hogy minden rendben van vele. Mihelyst az orvos megbizonyosodott arról, hogy minden jó irányban halad, magunkra hagyott minket, azonban egy fél óra elteltével a nyomozók máris kopogtattak az ajtón. Nem néztem jó szemmel azt, hogy máris információra éhesen ácsorognak a küszöbön. Tudtam, hogy fel fogják zaklatni anyát a múltban történtek felidézésével. Az idősebbik férfi a fehér székben foglalt helyet, míg a másik egyenes testtartással és mogorva arckifejezéssel megállt mellette.

- Tudjuk asszonyom, hogy nagyon nehéz most önnek, de minden információra szükségünk van ahhoz, hogy a támadóját minél hamarabb elfoghassuk és felelősségre vonjuk a tette miatt. Azt szeretnénk, hogy minden apróságot, ami eszébe jut a támadással kapcsolatban elmondana nekünk. – a nyomozók vártak néhány percet. Láttam anyámon, hogy próbálja minden gondolatát összeszedni. Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom mi történt akkor, de végül rájöttem nem futhatok, el semmi elöl sem és tudnom kell az igazat. Anya mély levegőt vett, majd nekikezdett mondandójának.

Amikor reggel felkeltem mindent szépen elterveztem. Bevásárlás, főzés és nagytakarítás. Már csak Sophie hiányzott, hogy egy igazi anya lánya napot tartsunk, de mióta egyetemre jár, el kell fogadnom, hogy felnőtt. Mindig is érettebb volt a korosztályánál nehezen barátkozott, de azokkal, akikkel szót tudott érteni nagyon jól kijött. Miután mindent megvettem a piacon a jól megrakott kosarammal hazaindultam. Szerencsémre a napok óta tartó borús esős idő már csak a múlté volt, hétágra sütött a nap. Gyors léptekkel szedtem a lépcsőfokokat, majd mikor a kulcsomért kezdtem keresgélni valami szemet szúrt. Az ajtó fel volt feszítve, hatalmas repedés tátongott a kilincs torkolatánál. Minden erő kiszállt belőlem, megijedtem hisz mindig is nyugodt környéknek számított ez az utca. A kezemben lévő kosarat az ajtó elé raktam, majd halkan kinyitottam azt. Az előszobában és a folyosón teljes csend uralkodott, ha az imént nem láttam volna a betörő nyomait, meg sem fordult volna a fejemben, hogy a házban van valaki. Az előszobai szekrénybe nyúlva elővettem egy ütőt, ami most ebben a pillanatban tökéletes védekező eszközként szolgált. Halkan, lábujjhegyen próbáltam megközelíteni a ház minden helyiségét eltervezve, hogy váratlanul rontok rá a betörőre. A konyha, étkező és hálók érintetlenek voltak, azonban a nappalinkba érve megtorpantam. A szoba közepén egy nagyon ismerős férfi állt, nekem háttal és valamit tartott a kezében. Valamit, ami minden figyelmét lekötötte és azt sem vette észre, hogy immáron már nincs egyedül a szobában. Egy pillanattal később megdöbbenten ismertem rá Sam-re. Sötét, barna haja most nem állt tökéletesen a fején, megnövesztette, hosszú tincsei pedig zsírosan, kócosan tapadtak koponyájára. Kifakult ruhák fedték testét és hátulról úgy tűnt mintha zihálna. Menekülnöm kellett! Semmi más nem jutott eszembe csak az, hogy minél messzebb kell kerülnöm ettől az embertől, mert nagy veszélyt jelentett rám. Hátrálni kezdtem és már majdnem elértem a nappali ajtaját, mikor a jobb kezemmel megbillentettem a kis állványon lévő hatalmas vázát. Néhány tized másodperccel később az események felgyorsultak. A váza leesett a padlóra, hangos csattanással ért földet és esett darabjaira. Az előttem álló férfi összerezzent a ricsaj hallatán, megpördült, majd szemtől szemben álltunk egymással. Elfuthattam volna, egyszerűen kisétálhattam volna a házból, de nem tettem. A régi emlékek felidéződtek a sebek felszakadtak és nem tudtam mozdulni. Sam azonban nem jött zavarba, igaz látni lehetett rajta, hogy meglepődött, de különösebben nem zavarta a jelenlétem. Lassan közelebb lépkedett felém és most, hogy teljes egészében felém fordult láttam mit tart a kezében. Egy képet Sophieról ami nem is olyan régen készült róla.

- Jordan, milyen váratlan meglepetés! Azt hittem elkerüljük egymást, de örülök neki hogy nem így történt. – féloldalas mosolyától kirázott a hideg és hátrálni kezdtem. Azonban nekiütköztem a folyosó falának így ismét megállásra kényszerültem. – Nem kell tőlem félned, te is tudod. Beszélgetni akartam a szomszédokkal, hogy nem látták e a hercegnőmet, de te biztosabb forrás vagy, kedvesem. – arrogáns hangja felrázott. Már nem tudott megfélemlíteni semmivel sem, így az ütőt markoló kezem még jobban összeszorítottam. Bármikor kész voltam arra, hogy megvédjem magam, de nem láttam rajta azt, hogy bántani akarna.

- Semmi keresnivalód nincs itt Sam. Kérlek, menj el és felejtsük el azt, hogy itt voltál. Te is nagyon jól tudod, hogy csúnyán bajba kerülhetsz a rendőrségen, ha megtudják, hogy a közelembe jöttél! – sem félelmet, sem meghátrálást nem tanúsítottam felé. Nem adhattam meg neki azt az örömöt, hogy fölényben érezze magát. Nem! Már csak Sophie védelmének érdekében sem hátrálhattam meg.

- Értékelem a kitartásodat Jo, de mind a ketten tudjuk, hogy elérem azt, amit szeretnék és ebben sem te, sem a piti próbálkozásod a rendőrséggel nem fognak megállítani. Kell nekem Sophie, akár tetszik, akár nem és meg is fogom szerezni. Nagyon csinos, szexi kislánnyá érett. Mindig is ő volt a szívem csücske, de csak most tudatosult bennem, hogy ő és senki más nem hiányzik az életemből. Ő kell ahhoz, hogy boldog életet éljek. Tökéletes lány a számomra. – miközben beszélt, látszott rajta elmereng, látja maga előtt a tervét megvalósulni azonban nekem keserű epe öntötte el a torkomat. Hányingerem lett ettől a féregtől. Tudni, hogy ő másként tekint a lányára, mint egy normális apukaundorító érzés volt. Bele sem mertem gondolni mit tenne Sophieval ha meg találná, így az ütőt meglendítve felemeltem. Sam meglepődött a mozdulatomon, majd elvigyorodott és lenézőn tekintett rám.

- Sosem gondoltam volna, hogy olyan mélyre süllyedsz, hogy a saját lányodat akarod megrontani. Beteg vagy Sam. Egy undorító állat, aki azt hiszi, hogy az egész világ az övé. Nem fogod megkapni a lányomat, nem fogod megkeseríteni az életét még jobban. Eleget bántottad a múltban épp úgy engem is. Utoljára mondom, takarodj a házamból, vagy nem lesz jó vége ennek a beszélgetésnek. – nem hátráltam egy centit sem. Szikla szilárdan álltam támadó állásomban és vártam az elkerülhetetlent. Az előttem álló majd két méter magas férfi hangulata egyik pillanatról a másikra változott meg. Széles mosolya eltűnt az arcáról a kezében lévő képkeretet pedig a falnak csapta. Hangos csattanással ért földet, majd Sam támadásba lendült. Próbálta megragadni a karom, de kifordultam a mozdulata elől és mellé kerültem. Megleptem a gyorsaságommal és azzal, hogy már nem vagyok annyira védtelen mint régen. Megacélozta magát és még keményebbre váltott. Nekem iramodott, most azonban a kezemben lévő ütővel sújtottam le rá. Eltaláltam a bal vállát, mire jobb kezével az érintett terület felé kapott. Viszont ez nem volt elég ahhoz, hogy egér utat nyerjek. Sam kihasználta a tehetetlenségemet és elkapta a torkomat. Szorosan fogott és nekivágott a legközelebbi falnak, ami a közelünkben volt. A hírtelen fájdalomtól a levegő a tüdőmben rekedt és lecsúsztam a fal mentén azonban ennyi nem volt neki elég. Egy pillanattal később már lendítette is a lábát. Az arcomat célozta meg azonban volt annyi lélekjelenlétem, hogy a karomat felhúzzam így védve azt a területet, de a karomat eltalálta minek hatására a csont el is tört. Hangosan ordítottam fel a fájdalomtól és kezdtem elveszíteni az eszméletemet. A fájdalom úrrá lett rajtam azonban próbáltam minden erőmmel arra összpontosítani, hogy ne hulljak szét.

- Látod kedvesem felesleges és haszontalan bármivel is próbálkoznod. Erősebb és okosabb vagyok nálad, ami hatalmas előny szívem. Ha most szépen elmondod hol van Sophie, nem folytatjuk az iménti kis játékunkat, elmegyek és kihívom a mentőket, de ha ellenkezel akkor sajnos nem tehetek semmit érted. – várt. Várta azt, amit mindig, hogy megadjam magam és behódoljak neki. Az alatt a néhány év alatt, míg együtt voltunk kiismertem és minden mozdulata árulkodó volt a számomra. Mára már azonban egyikünk sem volt az, aki akkor. Minden erőmet összeszedtem és feltápászkodtam. Amint kiegyenesedtem Sam várakozó pillantásával találtam szembe magam.

- Soha nem fogod megtudni, hogy hol van. Az eddigi leveleid sem használtak, amiket küldtél! Már nincs hatalmad felettem. Azt csinálsz velem, amit csak szeretnél. Viszont tudnod kell egy gerinctelen barom vagy, aki nőket ver. Akár meg is ölhetsz, az sem számít addig míg Sophiet távol tudom tőled tartani. – széles mosoly terült szét az arcomon, hisz láthattam rajta a teljes megsemmisülést. Ekkor azonban a keze előre lendült egyenesen az arcom felé. A szemem alatt talált el aztán ismét földre kerültem és ott rúgott ahol csak tudott. Ha nem a lábát használta, akkor azt felváltotta az ökle. Sok minden kiesett abból a néhány percből. Amikor körém zárult a sötétség semmit sem éreztem, majd ismét visszakerültem a valóság talajára. Éles szúró fájdalom hasított a lábamba, épp olyan, mint amit a karomban éreztem. Majd ismét semmit sem éreztem. Minden nyugodt és csendes volt. Mintha lebegtem volna. Nem létezett sem jó, sem rossz, az édes öntudatlanság érzése kerített a hatalmába. Aztán ismét kinyitottam a szemem. A támadások sora megszűnt és éles szirénahang csapta meg a fülem. Az oly ismerős fekete bakancs még elhaladt egyszer mellettem, majd a fal mellett megállt és leguggolt. A földön heverő képkeretet ismét a kezébe vette és a benne lévő képet kivette, összehajtogatta és a farzsebébe rakta, majd elment.

Néma csönd uralkodott a szobában. Minden szó, minden érzés, amit anyám arcán láttam úgy éreztem örökké az elmémbe fog égni. Undorodtam attól, amit hallottam és nem bírtam ki sírás nélkül. Az valahogy megnyugtatott. Próbáltam összeszedni magam, de a hallottak teljesen lesokkoltak. A nyomozók mindent gondosan lejegyeztek, majd megköszönték a szíves közreműködést és távoztak, én azonban mozdulni sem tudtam.

- Gyere ide kincsem! Nincs semmi baj! Minden rendben lesz. – anya hívó szavára egyből reagáltam. Felálltam, majd ahol az imént a rendőr ült helyet foglaltam és az épp kezébe hajtottam a fejem. Szorosan hozzásimultam és imádkoztam, hogy ez az érzés még sokáig velem legyen. Nem akartam Őt elveszíteni és nem akartam mindazt a rosszat, szörnyűséget, ami még rám várt. Én voltam a következő. Én voltam az, akit akart és nem tehettem az ellen semmit sem, hogy megtaláljon. Néhány órával később az orvosok arra bíztattam, menjek nyugodtan vissza az iskolába, hiszen minden nap tájékoztatnak az eredményekről és azzal, hogy itt tengetem a mindennapjaimat, semmit nem tudok elérni. Anya is ezen a véleményen volt, viszont láttam rajta a félelmet. Nem maga miatt aggódott, hanem az én testi épségemért. Viszont próbáltam vele megértetni, hogy nem élhetünk rettegésben minden nap addig, amíg apám elő nem kerül. Valamelyest megnyugtattam szavaimmal, de teljes sikert nem tudtam elérni. Miután minden fontos dolgot megbeszéltem az orvossal és anyától is elbúcsúztam a hotelszobám felé vettem az irányt. Két rendőr kísért ismét az ajtóig, majd miután biztosítottak a felől, hogy nem mozdulnak az ajtó elől becsuktam magam mögött azt. Amikor tekintetemet körbepásztáztam a szobán egy magas sötét alakot kerestem, azonban senki sem volt rajtam kívül a helyiségben. Előhalásztam a táskámat, amit az ágy mellé hajítottam. Az ágyra rakva minden szétszórt holmimat, próbáltam összepakolni. Mikor már mindent bepakoltam és megbizonyosodtam a felől, hogy semmit sem hagyok itt kopogtattak az ajtón. A holmimat a kezembe véve az ajtó felé indultam majd kinyitottam azt. Azonban a szívverésem is megállt, amikor megpillantottam a küszöbön ácsorgó férfit. A kezemben tartott táska a földre hullott a rendőröket pedig sehol sem láttam!