Through the Dark - 13.fejezet

Sziasztok!
Megérkezett a 13. rész remélem elnyeri majd a tetszéseteket! :) Jó olvasást!
Puszi Petra

"Fura dolog a féltékenység, mert lehet igazi féltés is, de többnyire az önzés és a hiúság együttese."

Zalatnay Sarolta

Személyesen Nathan állt az ajtóban. Hírtelen nem értettem miért van itt azonban mikor szorosan magához vont és megszorongatott tudtam mindenről értesült. Én is átkaroltam őt majd mikor kibontakoztam öleléséből kaptam egy hatalmas cuppanós puszit az arcomra. Homlokráncolva pillantottam rá hisz az ilyen megnyilvánulás sosem volt rá jellemző.

- Annyira örülök Sophie, hogy minden rendben van veled. A rendőrök mindent elmondtak nekem és látom kellett, hogy jól vagy! – szélesen mosolygott rám, majd felvette a földre ejtett holmimat és a kezébe vette. – Mondták, hogy utazol vissza, gondoltam elvinnélek. - miután elfogadtam ajánlatát és mindent elintéztem a rendőrökkel is beszálltunk Nathan kocsijába és hazafelé vettük az irányt. A hosszú út alatt barátom kérdezősködött anya hogylétéről, apámról és erről az egész katyvaszról. Válaszoltam a feltett kérdésekre udvariasan reagáltam azokra azonban mást nem tettem. Nem voltam beszélgetős hangulatban és ezt Ő is észrevette. Mesélt nekem arról mi történt itthon és az iskolában az elmúlt pár napban. Viszont mesélése közben egyszer sem említette meg a bátyját. Igaz sosem szeretett róla beszélni azonban most feltűnően kerülte a témát. Én viszont nagyon is kíváncsi voltam rá még úgy is, hogy tudtam Emma látta egyik másik lánnyal. Egész úton ez a gondolat cikázott a fejemben. Tudnom kellett ki az és azt is, hogy mi van közöttük. És miközben e gondolkoztam valami ismeretlen és egyben bosszantó érzés kerített a hatalmába. Féltékeny voltam valakire, akit nem is ismertem és azért, mert olyasvalakivel volt, akit szerettem. Este hat óra tájban érkezhettünk meg azonban Nathan nem az iskolába vitt, hanem egyenesen hozzájuk. Értetlenkedve pillantottam a hatalmas bejárat felé.

- Miért hoztál ide? A kollégiumba kell mennem! – hangom idegesen csengett hisz egyáltalán nem akartam itt lenni. Nem akartam sem Harryvel sem a szőke barátnőjével találkozni, aki majd meztelenül, csípőjét ingatva táncol ki a szobájából. Nem bírtam volna a látványt azonban senkinek nem akartam megadni az örömöt, hogy lásson még jobban összetörni. Barátom biztatón nyújtotta felém a kezét majd kisegített a kocsiból. Csípős hideg levegő csapta meg az arcom. Szorosabban fogtam magamon a kabátomat és megálltam a kocsi mellett.

- Ne félj Sophie nincs itthon senki. Nem akartam, hogy egyből szembe kelljen nézned az iskolatársaiddal. A kérdésekkel a faggatózásokkal. Tudom milyen érzés az, amikor menekülsz, amikor egyedül akarsz lenni és csak ülni, gondolkodni. Amikor mindenki nyűg te pedig még jobban bezárkózol. – levegőt is alig bírtam venni. Olyan érzésem volt mintha most tényleg Nathan lelkét láthattam volna egy percre megnyílni. Szorosan megöleltem, majd magamhoz ölelve a táskámat elindultunk befelé. Amikor beléptünk a biztonság kedvéért körbepillantottam a helyiségeken várva, hogy valaki majd megjelenik, de nem történt semmi sem.

- Nagyon szépen köszönöm Nathan, hogy mellettem vagy! – nagyot sóhajtva leültem a kanapéra. Ő követte a példámat és lábát keresztbe téve elnyúlt a hatalmas bőr huzaton.

- Nem fogok sem kérdezősködni sem vájkálni. Tudom mi történt, viszont senkinek sem fogom elmondani. Nem az én dolgom és nem is szeretnék ilyen dolgokat kiadni, nem az én tisztem. – megértőn tekintett rám, majd megnyugtatott, hogy szinte egész héten egyedül lesz. Megígérte, hogy holnap reggel elvisz, az iskolába viszont a ma estét itt töltöm a biztonság kedvéért. Láttam rajta a törődést a féltést, amit eddig sosem láttam a szemében. Felkísérve az emeletre megmutatta, hol alhatok, majd magamra hagyott. Jobban belegondolva most teljesen más volt. Mintha kicserélték volna. Azonban most még ez sem csalt mosolyt az arcomra. Nem tudtam semminek sem örülni, nem láttam semmit a fájdalmon kívül. Furcsamód azonban ez nem gyengített meg, sőt felázott. Meg kellett védenem magam és a szeretteimet. Minden percben szükségem volt a higgadtságra és a józan észre. Egy fél óra múlva már az ágyban feküdtem. Miután letusoltam és jó éjt kívántam Nathannek elhatároztam , hogy aludni fogok de nem jött álom a szememre. Próbáltam kiüríteni az elmémet, de nem ment. Kavargott a fejem és csak gondolkoztam. Órákig feküdtem és néztem a fehérre festett mennyezetet. Nem tudtam aludni, majd pár pillanattal később kikászálódtam az ágyból és elindultam földszint felé. Próbáltam halkan szedni lefelé a lépcsőfokokat a legkisebb zajt csapni, hogy fel ne ébresszem Nathant. A konyhába érve töltöttem magamnak egy pohár vizet, majd leültem az egyik konyhaszékre és ki pillantottam az ablakon. A hold magasan ragyogott a többi csillaggal együtt. Majd egy pillanattal később hallottam amint nyitódik a bejárati ajtó. A kezemben lévő poharat majdnem elejtettem amint meghallottam az előszobában a motoszkálást, majd hogy a lépések zaja egyre közelebb és közelebb hallatszódik. Harry pontosan akkor lépett be a konyhába, amikor én az ajtó felé fordultam. Amikor megpillantott megtorpant egy helyben majd pislogott kettőt és összeráncolta a szemöldökét. Én voltam, aki először megmozdult, gyorsan felálltam a poharat a konyhapultra raktam és közelebb léptem Herryhez.

- Nem tudtam, hogy itthon leszel. Nathan azt mondta, hogy napokig egyedül lesz. Sajnálom, hogy nem szóltam, sajnálom hogy- a szörnyű szómenésem azonban itt be is fejeződött hisz megpillantottam Harry mögött a szőke lányt. Pontosan ezt akartam elkerülni. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Az előttem álló fiú előre lépett, megérintette az arcom és letörölte a szememből kicsorduló könnycseppet. A mögötte álló lány halványan mosolygott és engem nézett én azonban tudtam el kell, tűnöm. – Nem is zavarok tovább. Szép estét. – elléptem Harry mellett majd felrohantam az emeletre a vendégszobába és magamra csuktam az ajtót. Tisztában voltam vele, hogy most már nem mehetek vissza a kollégiumba ilyen későn már szóba sem állnak velem, máshova pedig nem mehettem. Hallottam amint nyitódik az ajtó és az imént jelen lévő két személy távozik. Ismét könnycseppek csordultak ki a szememből és végül álomba sírtam magam.

Másnap korán kelve szedtem össze a holmimat és indultam el a kollégium felé. Írtam egy kis üzenetet barátomnak, hogy ne aggódjon busszal visszamentem a suliba. Útközben betértem az egyetem melletti kis reggelizőbe. Próbáltam minél kevesebb emberrel találkozni azonban, ahogy múlt az idő egyre többen szállingóztak be a boltba. Több csoporttársam is köszönt majd megkérdezték, hogy vagyok és sok sikert kívántak a továbbiakban. Amint kiértem a reggelizőből kaptam egy sms-t Nathantől miszerint sajnálja, hogy nem vártam meg, hogy reméli, minden rendben van és, hogy majd találkozunk. Egy rövid válasz sms-t küldtem majd elindultam a kollégium felé. Azonban mielőtt még odaértem volna már a távolban megpillantottam Emmát Tobyt és Harryt, ahogy beszélgetnek. Barátnőm nagyon magyarázott valamit a fiúknak azonban egy pillanattal később oldalra pillantva meglátott. Egy másodpercbe sem telt elkezdett felém szaladni. Azt hiszem még sosem rohant ennyire, sehova azonban amikor elém ért azonnal a nyakamba vetette magát.

-Istenem Sophie! Annyira hiányoztál! Azt hittem már sosem látlak! – miközben beszélt csillogó szemekkel nézett rám. Próbáltam a legmeggyőzőbb arcomat elővenni, és rámosolyogni.

- Minden rendben Emma! Anya jól van, már gyógyul és úgy gondolták nem lenne értelme a maradásomnak így eljöttem. – szorosan megöleltem és elindultunk a fiúk felé. Amikor odaértünk Toby és Harry egyszerre köszöntek és még mielőtt ők is szorosan megölelgettek volna elnézést kértem és felszaladtam a szobánkba. Pofátlanság volt az, hogy leléptem, de nem akartam Harry közelében lenni semmilyen formában sem. A táskámat az ágyamra dobtam majd a szekrényembe kezdtem kutakodni valami tiszta holmi után. Miután mindent elrendeztem az ajtó felé vettem az irányt. Szerencsére a délelőtt teljes nyugalomban telt. Az első pár óra alatt nehéznek bizonyult a koncentráció, rövid idő alatt visszarázódtam. Szerencsére ebéd időben is jó híreket kaptam anyától az állapotát illetően. A csoporttársak közül sokan megkérdezték minden rendben van e kedvesek voltak. Viszont voltak olyanok is akik inkább a pletykára hajaztak mintsem arra hogy tényleg érdekli őket anyám állapota. Emma mellettem volt szinte egész nap próbált velem beszélgetni mindenről elvonni a figyelmemet, amiért hálás is voltam, de volt olyan pillanat, amikor a gondolataim, ha pár percre is, de nem hagytak nyugodni. Viszont ami délután várt rám, arra senki nem tudott volna lelkileg felkészülni. Amint vége lett az utolsó órámnak Nathan üzenete fogadott miszerint szeretné, hogyha elmennék hozzájuk, mert bajban van. Rögtön a legrosszabbra gondoltam és amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam az első buszra. Még sosem idegesített fel ennyire a lassan közlekedő jármű. Azonban most minden perc aranyat ért, ha nem egy emberi életet. A buszmegálló és barátom háza közötti távolságot futva tettem meg majd kérdés nélkül nyitottam be a házba. Nathan a nappaliban ücsörgött a földön falfehér mégis mosolygós arccal. Ingujja mind a két karján fel volt hajtva, míg bal karjából egy tű ágaskodott ki. Megtorpantam a nappali közepén hisz egyből felismertem mit művelt barátom.

- Oh, itt vagy drága! – kába tekintettel pillantott fel rám, majd szabad kezét, amiben nem volt tű felém nyújtotta. A kanapéra raktam a táskámat és letérdelve kezeim közé fogtam az arcát.

- Mit művelsz magaddal Nathan? Nézz rám, az isten szerelmére. – gyűlöltem a drogokat és gyűlöltem azokat az embereket, akik ilyen szerekhez nyúltak. Kihúzta kezéből a tűt majd kissé megrázta a fejét aztán megragadta az arcom és megcsókolt. Próbáltam minden erőmmel kibontakozni szorításából, de mindhiába. Erősen tartotta a fejem majd akkor engedett csak el, amikor levegőt vett. Kihasználtam az alkalmat és eltávolodva tőle felálltam. Ő is követni akart azonban csak segítséggel tudott csak felállni. Megtámaszkodott a dohányzóasztalon és felállt majd a derekam köré akarta csavarni kezét. Hátraléptem mire megtántorodott és értetlenkedve nézett rám. – Miért csinálod ezt magaddal Nathan? Térj már észhez! Nincs semmi ilyesmire szükséged. – kezdett az egész helyzet elfajulni. Szavaimmal nem a kívánt hatást értem el. Nathan arca eltorzult majd erősebben ragadta meg a derekamat. Közel húzott magához és erőszakosan ismét meg akart csókolni azonban nem hagytam. Ellöktem magamtól mire elengedett, de pofon vágott. Meglepődtem a mozdulatán, de fel sem vettem az ütés erősségét. A telefonomért nyúltam és küldtem Harrynek egy üzenetet, hogy jöjjön és segítsen. Választ nem kaptam azonban hallottam amint a bejárati ajtó nyílik és cipőkopogás csapta meg a fülemet, ami egyenesen a nappali felé tartott. Nathan anyukája amint belépett a helységbe döbbent arckifejezéssel nézett rám és a fiára. Falfehér arccal lépett közelebb, de láttam rajta a rettegést és félelmet. Megérintette Nathan hátát, mire nehezen megfordult és az anyukájára nézett.

- Képzeld drága anyukám Sophie azt hiszi, nálunk minden rendben van! – hangosan és megvetően nevetett fel. Próbáltam közéjük kerülni. Lassan az anyukája elé araszoltam így védve őt az esetleges támadástól. Sokszor átéltem már ezt a helyzetet otthon így egyáltalán nem voltam megijedve barátomtól.

- Jobb lenne, ha most kimenne asszonyom! Ezt mi megbeszéljük a fiával. – óvatosan Nathan kezére simítottam a tenyerem mire elrántotta azt.

- Rohadtul nem fog elmenni innen senki. Azt hiszed, mindent jobban tudsz igaz? Az egész életed egy csőd épp úgy, mint az enyém szóval ne gyere nekem azzal, hogy minden rendben lesz. Semmit sem tudsz az életemről. Túl sokat képzelsz azzal a kis okos fejeddel! – mutató ujjával erősen megbökte a halántékom. Kezdtem ideges lenni. Nathan anyukája csendben ácsorgott a hátam mögött, mikor ismét valaki jobban mondva valakik megérkeztek a házba. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam az egyikük Harry az hiszen Natan amint elnézett mellettem mérhetetlen gyűlölet költözött a szemébe majd ismét minden figyelmét nekem szentelte. – Most már nem kell megvédened anyámat! Megérkezett a felmentő sereg a szőke hercegeddel az élen, babám. Tudod mindig úgy gondoltam, hogy majd először én kipróbállak aztán kegyes leszek és odadoblak másnak de te más vagy. Nagyon jól játszod a szereped. A kis szende szűz kislány, akinek nyomorúságos élete volt az apja mellett. Regénybe illő sztori nem gondolod? – hangosan nevetett fel mire hatalmas pofont kevertem le neki. Az én türelmem is véges volt főleg az ilyen helyzetekben.

- Édesanyád egyáltalán nem érdemli meg azt, hogy így bánj vele. A világra hozott és felnevelt. A családod mindenben melletted állna, ha nem taszítanád el őket magad mellől. Az családomhoz pedig semmi közöd sincs. -  Nathan arcába ordítottam a szavakat mire ismét meg akart ütni, de valaki elkapta a kezét és megakadályozta a tettében. Mr. Styles állt mellettem szigorú tekintettel meredt a fiára. Egy erős kéz pedig megragadta a derekamat és hátrébb húzott. Harry szorosan tartott az ölelésében és nem is engedett el hiába próbálkoztam a szabadulással.

- Ez volt az utolsó húzásod fiam! Elegem van a viselkedésedből. Rengeteg esélyt adtam már neked, de mindig elcseszed valamivel. – Nathant azonban nem hatották meg apja szavai. Erősen meglökte mire az események felgyorsultak. Mr. Styles hátraesett az erős lökéstől míg Toby és Harry egy emberként rontottak Nathanre. Próbálták megfékezni azonban dühös tekintettel illetet mindenkit majd pillantása megállapodott rajtam. Harry észrevette hogy öccse engem néz és szabadulni akar hogy a közelembe férkőzzön. Öklével hatalmas csapást mért testvére arcára aki ennek ellenére nem tágított szabadulni akart.

- Menj Sophie! – Harry éles tekintélyt parancsoló hangja túlkiabálta a káoszt ami körül vett minket. Én azonban nem mozdultam, nem féltem és nem akartam pont most egyedül hagyni ő azonban máshogy gondolta. – Menj már! – ordította mire nemet intettem a fejemmel. Kétségbeesve nézett rám majd megacélozta magát. – Azt mondtam takarodj!