Küzdelmek és harcok / 5. rész

Sziasztok!
Úgy gondoltam, hogy most kicsit hamarabb hozom a friss ropogós fejezetet mivel a múltkor késéssel érkeztem. Remélem elnyeri majd a tetszéseteket! :) Jó olvasást és hadjatok itt pár sort! :) Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez kapott véleményeket! A következő részek most már hétvégenként fognak érkezni.
Puszi Petra

"A hatalomban, a barátokban, a családban, a szerelmünkben egyre kevésbé bízunk, egyre több óvatos gyanakvás halmozódik fel bennünk. S valóban, egyre inkább úgy tűnik, hogy a bizalmatlanság válik társadalmunk rákfenéjévé. A bizalmatlanság pedig a harmonikus társadalmi együttélés lehetetlenségét és főként legintimebb kapcsolatunk, a család szétesését jelenti."

Popper Péter

Liam szemszög:

Míg lefelé sétáltam a lépcsőn az este sötétjében, folyamatosan csak mosolyogtam. Örültem, hogy Jen elmondta mit érez, vagy legalábbis megpróbálta összeszedni zavaros gondolatait. Már éppen fordultam volna le a sarkon, mikor a vállam fölött megpillantottam egy kapucnis férfit, amint gyors léptekkel szedi a lépcsőfokokat Jen lépcsőháza felé. Egy nagyon rossz, és sötét érzés kerített a hatalmába. Nem gondolkodtam, egyből visszafordultam, és siettem, hogy minél előbb biztos legyek a felől, hogy az, aki olyan sokat jelent a számomra biztonságban van. Az „ismeretlen” szőrén-szálán eltűnt, ezért bementem a lépcsőházba, de ott sem volt senki, majd meghallottam azt a szörnyű hangot, amit míg élek nem fogok elfelejteni. Csak egyszer hangzott fel a vérfagyasztó sikítás amit néma csönd követett. A testemet egyből elöntötte az adrenalin, és máris futásnak eredtem. Mikor felértem a harmadik emeletre nem gondolkodtam egyből benyitottam, és ami ott fogadott a legrosszabb rémálmaimat is felülmúlta. Velem szemben az ágyon feküdt Jen teljesen kiterülve, szinte eszméletlen állapotban, míg a beteg szadista ex-e megpróbálta megerőszakolni. Elöntött a düh, és nem bírtam magam visszafogni.

- Azonnal takarodj innen te állat! – kijelentésemre az említett összerezzent abbahagyta ténykedését, és felém fordult. Gonosz vigyor jelent meg az arcán ami még jobban felnyomta bennem a pumpát. – Nem mondom el még egyszer! Ha nem szeretnéd a hátralevő életedet sitten tölteni most azonnal felszívódsz, és mindenkit békén hagysz!

- Nem te fogod megmondani mit csinálhatok, és mit nem! – visszafordult Jennifer-hez, és összeszorított ököllel próbálta megütni, de én gyorsabb voltam. Elkaptam a csuklóját és hátrarántottam minél messzebb attól, akit bántani akart. Nem számított rá, hogy erőszakosan fogok viselkedni vele szemben, de nem hagyott más választást. Agyamat ellepte a vörös köd, és nem tudtam megálljt parancsolni az érzéseimnek. Megpróbált megütni, de mindkét kezét sikerült úgy leszorítanom, hogy mozogni sem bírt. Az ajtó felé kezdtem vonszolni, éreztem rajta, hogy próbál ellenkezni, de nem nagyon sikerült neki. Végül az ajtón kívülre ráncigáltam, elengedtem majd adtam neki egy kis lendületet a lefelé vezető úthoz. Láttam Hayd-on, hogy megleptem, és mintha kicsit meg is rémült volna tőlem. Nem sokáig gondolkodtam ilyen felesleges dolgokon, mihelyt gondosan bezártam az ajtót Janel-hez rohantam. Szörnyű volt így látnom. Fél ájultan feküdt az ágyon, a ruhái össze-vissza voltak szaggatva, és vérzett. Óvatosan közelítettem felé, megérintettem a karját, hogy fel tudjam ültetni, de megrezzent az érintésemre.

- Nyugi Jen én vagyok az Liam! – mikor ezt az egy mondatot kimondtam addig csukva tartott szemei kipattantak, és könnyes szemmel nézett rám. Nem bírtam így látni, mellé ültem, és a karjaimba vontam. Kétségbeesetten kapaszkodott belém miközben ráterítettem az ágyon heverő barna pokrócot.

Jennifer szemszög:

Már semmit sem érzékeltem a külvilágból. Már nem érzetem semmit sem, és ez abban a pillanatban nagyon jó volt, mert így a fájdalmat sem érzetem. Másodpercekkel később hangos zaj ütötte meg a fülem, dulakodás, ajtócsapódás, majd ismét a nagy feketeség. Hogy mit éreztem? Rettegést, félelmet és haragot. Haragot magam iránt, mert cserbenhagytam magam, mert nem tudtam magamat megvédeni. Egy erősebb szorítást éreztem a karomnál. Megrezzentem, de inkább csendben maradtam, de a következő mondat meglepett.

- Nyugi Jen én vagyok az Liam! – amint ezt meghallottam szemeimet azonnal kinyitottam, hogy megbizonyosodjak arról, tényleg nem képzelődöm. Könnyes szemmel pillantottam fel, és biztos voltam benne, hogy úgy nézhettem rá, mint aki kétségbe van esve. Jól esett hozzábújnom. Karjai között biztonságban éreztem magamat és nem kellett semmitől sem félnem. Fogalmam sincsen meddig ülhettünk ebben a meghitt ölelésben, de ő szólalt meg először. – Le kellene fertőtleníteni az arcod meg a mellkasod! – a hátamon pihenő pokrócot azonnal szorosabbra húztam magamon. Nem akartam, hogy lássa a sérüléseim, de már késő volt. Bement a fürdőszobába kutakodott kicsit, majd egy vattapamaccsal és valami fura löttyel jött vissza. Ismét leült mellém majd a vattát átitta az ismeretlen barna folyadékkal és felemelte a kezét jelezve, hogy hozzám fog érni. Nem húzódtam el és nem is adtam annak jelét, hogy ellenezném a tettét ezért óvatosan a számhoz nyomta a vatta pamacsot. Kellemetlen volt, ahogy csípte a friss sebet, de nem törődtem vele. Mihelyst végzett az arcommal lentebb ment, de ahogy a mellem feletti harapáshoz ért felszisszentem. Hátra hajoltam, hogy ne férhessen hozzám. – Ne haragudj nem akartam, de muszáj! – kétségbeesetten pillantott rám, de nem leges válaszként csak ingatni kezdtem a fejem. – Ahogy szeretnéd, de akkor neked kell! – átnyújtotta a kezében lévő pamacsot, amit készségesen elfogadtam és a fürdőbe mentem vele. A tükörképem, ami visszanézett rám pont olyan szörnyű volt, mint ahogyan érzetem magam. Amint újra eszembe jutottak a szörnyű esemény képei zokogásban törtem ki, és lerogytam a fürdőkád mellett.

Napokkal később is ez ment. Mindenre, amire ránéztem, amit meghallottam Őt juttatta eszembe, és megrémültem. Nem volt a közelemben mégis el tudta érni azt, hogy csupán csak az emléke rettegésben tartson. Mikor Chris és Nickol is értesültek az eseményekről teljesen ledöbbentek, de Liam megnyugtatott mindenkit, hogy lerendezte a dolgokat és Hayd nem fog többé a közelembe jönni. Ez a kijelentése reményt keltett bennem, de estéről estére úgy aludtam el, hogy mindig újra álmodtam Hayd tettét. Természetesen az eset után három barátom egyike sem engedte, hogy egyedül maradjak akár egy másodpercre is. Hol Nickol vigyázott rám, mint egy óvodásra, hol Chris nyaggatott a vicceivel és azzal, hogy legyőzzem őt ujjszkanderban vagy Liam hívott el vacsorázni vagy éppen egy kellemes klubba koktélozni. Rengeteg időt töltöttünk együtt. Egyre jobban közel kerültünk a másikhoz és egyre jobban éreztem azt az ismerős vonzást. Féltem bevallani még mindig az érzéseimet, de többször öleltük meg egymást, vagy többször pusziltuk meg a másikat, mint a szimpla barátok. A körülöttünk lévők is észrevették a köztünk lévő „izzást” és többször megkaptuk, hogy mennyire szép pár lennénk. Ezeket persze mindig elmosolyogtuk, de Liamen látszott, hogy örülne a dolognak. Egyik este nála aludtam mivel még mindig nem mertem hazamenni, mindig Nickol-nál éjszakáztam, de persze őt sem akartam nagyon zavarni a jelenlétemmel ezét elfogadtam barátom meghívását.

- Szerinted mit vacsorázzunk? – Liam és én a konyhában ücsörögtünk miközben ő a hűtőben kotorászott valami kaja után.

- Én nem vagyok éhes, szóval miattam nem kell fáradnod semmivel. – óvatosan felálltam, és odasétáltam mellé majd becsuktam a hűtő ajtaját.

- Valamit enned kell, figyeltem ám, hogy alig ettél egész nap valamit. – vicces volt, ahogy helytelenítően nézett rám és kuncognom kellett az apás hangnemén. – Szóval kinevetsz? Rendben, de ezért most büntetés jár! – azonnal becsuktam a számat, és a szemébe néztem. Tele volt játékos jókedvvel, és incselkedve felemelte kezeit, ujjait pedig mozgatni kezdte. Széles mosoly terült szét arcán mikor látta rajtam leesett mit akar velem csinálni. Azonnal szaladni kezdtem az ellenkező irányba, de hallottam, hogy jön utánam. Arcomról nem lehetett levakarni az őszinte mosolyt, olyan érzésem volt, hogy ismét gyerek vagyok. Mikor azonban megéreztem két kart az oldalamnak nyomódni minden gondolatom megszakadt, és máris Liam karmai között voltam.

- Ne kérlek! Nem nevettelek ki, máson nevettem! – már szinte levegőt nem kaptam a nagy kapálózásban. Valahogy a nagy forgolódásban már vele szemben álltam és valahogy ott termett a semmiben az-az erős érzés. Mind a ketten abbahagytuk a ténykedésünket, és csak néztük a másikat. Óvatosan felemeltem a kezem, hogy megsimogathassam az arcát. Érintésemre lehunyta a szemét, majd mikor újra kinyitotta nem láttam benne semmi mást csak szeretetet és egy másik mélyebb érzelmet.

- Olyan gyönyörű vagy! – kezei közé fogta az arcom, de nem csókolt meg, amit valamiért sajnáltam. Óvatosan tartotta arcom mintha egy szappanbuborék lennék, ami bármelyik pillanatban kipukkanhat.

- Liam, ne mondj ilyeneket! – hangom csak halk suttogás volt miközben lassan araszoltunk egymás felé.

- Ha nem szeretnéd, hogy megcsókoljak akkor most állíts le! – láttam a szemében, hogy küzd magával és várja a visszautasítást, de semmi ilyesmit nem szerettem volna. Nem válaszoltam semmit csak megszakítottam a köztünk lévő maradék távolságot, és minden érzelmemet belesűrítettem a csókunkba.